2015. augusztus 22., szombat

A kutyafuttatón, és azon túl - 4. rész (vége) [EXO, Baekyeol. Baekhyun szemszög]


https://media0.giphy.com/media/nSSoZAfh4GTzq/200_s.gif
Két nap után este csörögni kezdett a telefonom. A kijelzőre néztem: Chanyeol volt az. Egy pillanatra elgondolkoztam, vajon a kutyák miatt hív-e, vagy pedig csak úgy, és vajon melyiknek örülnék jobban? De inkább nem ezen filóztam, hanem felvettem.
- Igen?
- Megvannak!! – szólt lelkesen a telefonba. – És ráadásul nem fogod kitalálni, hogy hol... két utcával arrébb, egy garázsban. Az ott lakó elutazott, most ért haza, és ott találta őket.
- Hála az égnek... – könnyebbültem meg.
Azonnal átmentünk a kutyáinkért, és nagy örömmel fogadtuk őket. Forest szanaszét nyaldosta Chanyeol arcát, Sunny pedig annyira csóvált mikor meglátott, hogy majd szétesett.
- Hát most mondják meg... itt feküdtek a régi matracaimon, mikor kinyitottam a garázst. Most veszem észre, hogy a hátsó ajtón van egy lyuk, amin gondolom beszöktek. Ráadásul megtalálták az én elhunyt kutyám régi tápját, amiből jól is laktak. Tudnak élni, annyi szent! – nevetett az öreg bácsi.
- Nagyon sajnáljuk, ha gondot okoztak... tudja aznap nagyon csúnya vihar volt, amikor elszöktek, gondolom ide húzódhattak be, és tetszett nekik a hely – mondta Chanyeol, miután Forest nyakörvére kapcsolta a pórázt. Én is követtem a tettét Sunnyval.
- Semmi gond, úgy tűnik nem tettek kárt semmiben – legyintett az öreg. – De azért ügyeljenek, hogy ne szökjenek el. De ha meg is történik, legalább már tudják, hol keressék őket!
- Reméljük többet nem lesz ilyen – mondtam kutyám fejét simogatva. – Nagyon köszönjük, hogy szólt nekünk!
Miután elhoztuk a kutyusokat, rögtön el is vittük őket sétálni a futtatóra. Azonban most sokkal jobban résen voltunk, mint pár nappal ezelőtt!
- Ahj... annyira jó hogy végre megvannak – sóhajtott egyet Chanyeol mellettem a padon ülve. – Most már nyugodtan aludhatok.
- Én is – néztem mosolyogva a játszó kutyákra. – Azért én el fogom vinni Sunnyt az állatorvoshoz, hogy nem szedett-e össze valamit az utcán ez alatt a pár nap alatt. Nem lehet tudni, főleg hogy szuka, és nincs ivartalanítva...
- Hajaj... ez egy jó ötlet. Én is elviszem Forestet – nézte a kutyáját, majd felém kapta a fejét. – Tényleg, nekünk egy az állatorvosunk, nem visszük el együtt?
- De, persze, én is ugyanerre gondoltam – mosolyogtam rá. Végre újra van valami, ami Chanyeolhoz köt, és vele lehetek. Jól esett, hogy neki jutott eszébe előbb, mint ahogy pár napja az együtt vacsorázás is. Persze biztos hogy nem volt mögötte semmi jelentés, mert csak így jött ki a lépés, de akkor is jólesett.
Megbeszéltük, hogy másnap délelőtt elvisszük a doktorhoz a kutyákat. Szerencsére az is a közelben volt, így nem kellett tömegközlekedést használni, tizenöt perces séta volt az egész.
- Oh, hát ti együtt? Sziasztok, micsoda meglepetés – mosolygott ránk a doktor.
- A kutyafuttatón összebarátkoztak... azóta nem is lehet őket levakarni egymásról – nevetett Chanyeol.
- Nahát, ez remek. És mi járatban? Úgy tűnik mindkét kutyus jól érzi magát, és oltás ideje sincsen épp.
- Hát... pár napra elszöktek együtt, és csak szeretnénk tudni, minden rendben van-e velük – válaszoltam.
- Rendben, akkor csak egy rutinellenőrzés... na gyere Forest, te leszel az első, látom már nagyon izgatott vagy – simogatta meg a fejét a doki, és Chanyeol nagy nehezen felrakta az asztalra az ebet. A doki végigtapogatta a kutyát, megnézte a száját, szemét, mért egy lázat, leellenőrizte a bőrét, tappancsait.
- Mint a makk, olyan egészséges ez a kis energiabomba – paskolta meg az oldalát. – Na gyere Sunny!
Felraktam a kis kedvencemet az asztalra. Ő nem szeretett annyira a dokihoz járni, ezért kissé behúzott farokkal figyelt.
- Nyugi, nem lesz semmi baj – nyugtatta kedvesen a doki, és ugyanazokat a rutinvizsgálatokat végezte el, amiket Forestnél, csak épp neki megvizsgálta a... micsodáját is. Hiába, ez is hozzá tartozik... – Hmm...
- Mi az doki? – kérdeztem.
- Sunny most tüzel?
- Hát... nemrég volt egy-két vérfolt a padlón.
- És láttál rajta nagyobb viselkedésváltozást? Engedett közel magához kant?
- Hát... Forestet. Ő az első kutya akit magához engedett eddig ilyen közel. Senki mást. Örültem is neki, hogy végre szocializálódik!
- Nos... Akkor lehet, hogy Forest apuka lesz.
- Mi? – kapta fel a fejét Chanyeol.
- Vemhes? – kerekedtek ki a szemeim.
- Nos... ezt ilyen korán még nem tudjuk megállapítani, de hogy közösült nemrég másik kutyával, azt szinte teljesen biztosan állíthatom. És ha ő volt az egyetlen, akit magához engedett, nos...
- Úr Isten – nézett a kutyájára Chanyeol. – Ez komoly, Forest?!
A golden retriever csak boldogan lihegve és csóválva nézett gazdijára.
- Jézusom... és... ilyenkor mi a teendő?! – kezdtem bepánikolni.
- Nos... semmi. Várunk egy pár hetet, ha látod a vemhesség jeleit rajta, akkor hozd el, és megbeszéljük a továbbiakat. Figyeld meg, hogy körülbelül egy hónap múlva látsz-e rajta emlőnövekedést, megváltozik-e az étvágya és a viselkedése.
- Rendben – nyeltem egyet, még fel kellett dolgoznom a dolgot. Chanyeolra néztem, aki úgy tűnt, nagyon is örül a hírnek, mert úgy vigyorgott mint a tejbetök.
Miután kisétáltunk a rendelőből, egy-két percig csak csendesen sétáltunk egymás mellett. Én még mindig alig tudtam elhinni, Chanyeol meg csak felszabadultan babusgatta Forestet.
- Mi lenne, ha ma kutyástól megünnepelnénk nálam a várandóságot? – nézett rám Chanyeol.
- Tessék? – fordultam oda hirtelen, és újra kellett játszanom a fejemben a kérdését, hogy felfogjam. Megint együtt csináljunk valamit? Ez... kezd olyanná válni, mintha randira hívna. De nem, ez egy rohadt nagy hülyeség Baekhyun és most azonnal felejtsd el, ne ringasd magad olyan dolgokba, amik teljes mértékben kizártak! – Hogy a várandóságot? De... még nem is biztos hogy vemhes...
- Én reménykedek benne hogy az - milyen édesek lennének már azok a kiskutyák! – vigyorgott lelkesen. – De persze ha nincs kedved, akkor...
- De van! Persze hogy van! – vágtam hirtelen a szavába (talán kissé túl hirtelen...). Most kezdtem igazán felfogni, mit is kérdezett tőlem Chanyeol.
- Remek! Ma este jó neked? Olyan hat óra körül. Most már tudod, hogy hol lakom.
- Igen, jó – bólogattam mosolyogva, és belül majd szétrobbantam a boldogságtól. Tudtam, hogy semmi köze nincs ennek a randihoz, de akkor is, még ha ez is a kutyákkal kapcsolatos, egy jel a közeledésre. Itt már nem teljesen a kutyákon van a hangsúly, hanem azon, hogy velem szeretne találkozni, időt tölteni. Legalábbis ebben hittem, és ez nagyon-nagyon boldoggá tett.
Délután elintéztem pár hivatalos ügyet a városban, de alig tudtam koncentrálni, annyira az estén járt a fejem. Össze-vissza beszéltem, eltévesztettem még a saját lakcímemet is, mikor az egyik papírra kellett írnom... már azt tervezgettem, miféle témákat fogok felhozni, szépen lassan, diszkréten fogok információhoz jutni. Mindig szokásom volt, hogy ha nagyon izgultam, ideges voltam, vagy valamin nagyon járt az agyam, előbb járt a szám mint hogy gondolkoztam volna. Sok kínos helyzetbe kerültem már, és ezt nagyon nem akartam elcseszni. Össze fogom szedni magam!
Már nagyon régóta nem volt olyan, hogy igazán elgondolkoztam azon, mit vegyek fel, de most vagy tíz perce álltam a ruhásszekrényem előtt. Egy idiótának éreztem magam, hiszen semmit sem nyom a latba, bármit veszek fel, mivel Chanyeolt nem fogja érdekelni, hisz nem meleg. Egy kutyás haver vagyok, és kész, aki ha egy pöttyös pizsamát vesz fel, talán még az sem hatja meg. De én azért vacilláltam a fehér póló-utcai zakó, és a galléros ing-sötétkék pulóver kombó között, ami közül végül az előbbit választottam, egy fekete feszülős farmerrel párosítva.
- Te idióta barom... – suttogtam magammal szemben a tükörben miután megigazítottam magamon a ruhát, és elvigyorodtam egy másodpercre, majd sarkon is fordultam a konyha felé. Éreztem a gyomromban az idegességet, mint amit az ember a randi előtt szokott, így ittam egy pohár vizet nyugtatásként. Sunny a kis helyén feküdt, és úgy nézett rám.
- Mondd meg, miért vagyok ilyen hülye? – kérdeztem tőle, persze nyilván tudva hogy nem kapok választ. De néha jól esett vele beszélgetni. Lehajoltam hozzá, és megsimogattam. – Egy hülye buzi a gazdád... Dehát ez van. Ezt hozta a sors, igaz? Na gyere – csatoltam rá a nyakörvére a pórázt, és hamarosan ki is léptünk az ajtón.
Persze megint izgatott voltam, mikor már Chanyeol ajtaja előtt álltam. Kifújtam a levegőt a tüdőmből, és kopogtattam. Pár másodperc múlva ajtót is nyitott a magasabbik, és kivillantotta a szokásos széles, huszonnégy karátos vigyorát.
- Sziasztok! Gyertek be – nyitotta szélesebbre az ajtót. A kutyák már teljesen megőrültek ahogy meglátták egymást, így le is csatoltam a nyakörvet Sunnyról. Közben finom kajaillatot kezdtem el érezni, és beleszagoltam a levegőbe.
- Ah, ne haragudj, nem sikerült teljesen elkészülnöm a kajával... még kell neki pár perc – futott a sütőhöz Chanyeol. A konyha egybe volt építve a nappalival, a bejárati ajtó rögtön ide vezetett.
Ő főzött...? Ez... tényleg olyan mint...           
- Gyere, ülj csak le ide, mindjárt kész – rakott két tányért egymással szemben a kis étkezőasztalra. – Addig hozok egy kis sört, mit szólsz?
- Rendben... köszi – mosolyogtam, majd leültem az egyik székre. Chanyeol kivett a hűtőből két sört, kitöltötte pohárba őket, majd az asztalra tette, és visszament a konyha pulthoz. Miközben belekortyoltam párat a sörömbe, hátulról néztem Chanyeol széles hátát, ahogyan rendezkedik. Nagyon rendes tőle, hogy még készült is. Az egész srác szinte tökéletes, ahogy van. Egyszerűen... már csak ezért is képtelenség lenne, hogy ő is meleg legyen. Nekem képtelenség hogy ilyen társam lehessen mint ő. Már csak a sors szokásaiból adódóan is, a világ legnagyobb csodája lenne, hogyha...
- Azt hiszem így jó lesz – rakta az asztal közepére egy nagy jénai tálban valami finomságot, amit nem tudtam beazonosítani, de nagyon jó illata volt.
- Ez... megkérdezhetem, micsoda?
- Rakott káposzta, hússal és rizzsel. Ez az egy normális kaja van amit főzni tudok, de azt jól – nevetett, és leült velem szemben. – Felvágtam kockákra, így könnyen tudsz szedni – mondta, majd ő is nagyokat kortyolt a sörébe.
- Hm... biztosan jó – nyúltam a szedő nyeléért, és kivettem egy kockát. Még bőszen gőzölgött, nagyon meleg volt. Kicsit megfújtam, és a számba vettem egy falatot.
- Hmm...! – nyíltak tágra a szemeim.
- Ugye hogy milyen jó? – vigyorgott velem szemben Chanyeol, mikor egyszer csak könnyek gyűltek a szememben.
- Mmh! – pislogtam, majd villám gyorsan lenyeltem a falatot, ami az alatt a pár másodperc alatt, nos... teljesen szétégette a számat. De nem akartam ezt mondani, neki, mert ő azt hitte hogy azon lepődtem meg, mennyire jó lett, úgyhogy csak mutattam egyet felfelé a hüvelykujjammal, bólogattam és elfojtottam magamban a fájdalom jeleit. Na, innentől már mindegy milyen, nem fogom érezni az ízét...
Csendesen ettünk kettesben, miközben a kutyák már el is aludtak a szőnyegen. Chanyeol egy pillanatra odamutatott, én pedig a látványtól elolvadtam. Egy darabig néztem őket, majd miután visszapillantottam Chanyeolra, azt láttam hogy ő engem nézett, de miután újra találkozott a tekintetünk, ő gyorsan visszatért az ételéhez.
Nem, ez tuti hogy csak véletlen jött ki így.
- Tényleg jó lett – törtem meg a kissé kínos csendet. De talán csak nekem volt kínos...
- Örülök, hogy ízlik – mosolygott rám Chanyeol, de most valahogy több ideig, mint szokott. Én zavaromban elkaptam a tekintetemet.
Képzelődsz, te idióta barom. Azt látod, amit szeretnél, holott semmi sem történik. Ő nem meleg, és attól se lesz az, ha minden vágyad ez lenne!                                                              
- Áh, szeretem a főztömet – dőlt hátra Chanyeol a székében, majd lehúzta maradék sörét. Ezután az én tányéromra siklott a tekintete, amiben a kevéske maradék kaját már csak kavargattam egy ideje, mert rettentően laktató volt ez a cucc, csak nem mertem megbántani, így próbáltam legyűrni. – Nem muszáj ám megenned, ha elég volt – nézett rám.
- De... de őhm, megeszem – mondtam a lehető legkevésbé meggyőzően, mire Chanyeol felnevetett. – Na, add ide – nyúlt a tányérom felé, én pedig megadtam magam. Ő egy perc alatt megette a maradékomat.
Azon gondolkoztam, hogy mióta nála voltam, szinte nem is esett szó a kutyákról. Sőt, úgy... szinte semmiről. Chanyeol most olyan volt, mintha kicsit másképp viselkedett volna, mint eddig. Szótlanabb volt, mint amikor sétáltattunk. Olyan... titokzatosabb.
Vagy leginkább csak szeretném, hogy az legyen. Igen, ez sokkal valószínűbb.
Egyszer csak meglátta Chanyeol, hogy a két kutya immár a kanapén fekszik.
- Hé! Le onnan, az nem a ti helyetek – szólt rájuk, majd felállt és lezavarta őket. Sajnos Sunnynak nagyon hullott a szőre, így jócskán rajta maradt pár csomó a sötét kanapén.
- Jézusom, ne haragudj Chanyeol... Sunny, mit csináltál! – siettem oda a kanapéhoz, és porolni kezdtem.
- Baekhyun, hagyjad már, ez csak szőr – tette a vállamra a kezét, én pedig megálltam, és felnéztem rá. Hülyén hangzik, de ettől az érintéstől annyira meglepődtem, hogy kissé borsózni kezdtem. – Nézd, mim van – ment oda az egyik fiókhoz, és kivett belőle egy ilyen görgős dolgot. – Ruha szösztelenítő. Kanapéra is kitűnő – mondta, majd végighúzta rajta, ami tényleg összeszedte az összes szőrt róla.
- Wow... ilyen nekem is kell – mondtam.
- Tádámm, és a kanapé ismét szőrtelen! – mutatott oda Chanyeol, és le is huppant oda. – Parancsolj, a fekete nadrágod is teljesen szőrtelen maradhat, ha leülsz.
- Akkor megnyugodtam. Amúgy is, sosem hordom ezt a gatyát, mert otthon mindig tiszta szőr lesz... – ültem le mellé.
- Szőrös vagy nem szőrös, tök mindegy, rajtad jól áll az ilyen nadrág.
Ez most bók volt, vagy mi? ...Baekhyun fejezd be az ábrándozást. Ez az ember NEM MELEG.
- Én ha ilyen gatyát húzok, teljesen látszik, hogy mennyire O lábam van – nevette el magát Chanyeol, kissé látszott rajta, hogy azt az egy sört is megérezte.
- Nincs is O lábad, nekem egyáltalán nem tűnt fel – nevettem vele együtt.
- De igen. Összezárom a lábamat és össze se ér. Milyen ez már... talán még a kutya is át tudna rajta ugrani – kezdett el mégjobban nevetni. Annyira szép mosolya volt... és ahogy nevetett, és enyhén összehúzódtak a csillogó nagy barna szemei... a mély, duruzsoló hangja... miért kell ilyennek lennie?
Miért vagy ilyen, és miért nem kaphatlak meg soha? Miért? Ez az én sorsom, hogy örökre beteljesületlen szerelemtől szenvedjek? Mi a szarért nem vagy te is meleg, Park Chanyeol?!
- Te nem vagy meleg, ugye?
Chanyeol megállt a nevetésben, és pislogott párat.
Te jó ég. Már megint. Pedig megfogadtam...
Előbb járt a szám, mint hogy végiggondoltam volna. Annyira felspannoltam magam, hogy megint kiugrott a számon egy mondat, amitől elcsesztem mindent. Mint mindig, Byun Baekhyun. Mint mindig.
- Nem. Nem vagyok az – válaszolt komoly arccal Chanyeol, a velünk szemben lévő falat bámulva.
A fejembe szállt a vér, tudtam hogy itt vége a dolgoknak. Innentől kezdve azt hiszi, ráakaszkodom, és már csak barátnak sem szeretne engem. Itt a vége, fuss el véle... mint a mesében...
- ...elméletileg. – szólalt meg újra.
Kikerekedtek a szemeim. Mi van?
- E... elméletileg? – ismételtem el makogva amit mondott.
Chanyeol megvonta a vállát.
- Ezt tényleg kötelező az embernek eldöntenie? – nézett most rám.
Egyszerűen nem tudtam mit mondani, csak hosszú másodpercekig bámultam rá. Éreztem, hogy kezd leverni a víz.
- Én csak... – próbáltam belekezdeni valamibe, de egyszerűen nem tudtam most mire vélni az egészet. Most akkor meleg, vagy sem, vagy... mit akar?! Ezzel mit akart énnekem mondani? – Felejtsd el. – mondtam, majd felálltam a kanapéról, de Chanyeol megfogta a csuklóm, és finoman visszahúzott. Ismét leültem, és értetlenül néztem rá, teljesen tanácstalanul. Életemben nem voltam még olyan zavarodott, mint akkor. Chanyeol csak bámulta a falat, majd a padlót vizslatta, a kanapé burkolatát ujjaival enyhén markolászva.
Most mi legyen...? Mi lesz?
Alig bírtam ezt a feszültséget, mikor Chanyeol a hosszú percek után egyszer csak újból rám nézett, majd egyre közelebb és közelebb hajolt. Megcsókolt.
Annyira meglepődtem a pillanattól, hogy szinte elfelejtettem átélni. Mire feleszméltem, már el is hajolt tőlem, csak csókjának helye égette a számat.
- Hm... – tette a szájára az egyik ujját Chanyeol, majd ismét rám pillantott. – Ha ez tetszett nekem... akkor az azt jelenti, hogy az vagyok?
Ilyen nincsen. Ez nem egy mese, amiben az történik, amiről álmodok. Vagy... mégis?
- H... hhát... Én... – makogtam.
- Teszteljük le mégegyszer – mosolygott Chanyeol, és újból felém hajolt. Most már felkészítettem az agyam arra, hogy elhiggye, mi történik, és legyen szíves át is élni. Chanyeol ajkai olyan puhák és édesek voltak, mint a méz. Kicsit közelebb ült hozzám csókunk közben, és finoman a fejem hátuljára tette nagy tenyerét, én pedig bátorkodtam az izgalomtól remegő kezemet a vállára tenni. Végre ott voltam a pillanatban. Most az egyszer mertem elhinni, hogy a sors ezúttal mellettem áll...
Egyszer csak azt éreztük, hogy valami böhöm állat közénk ugrik, mi pedig lekoccantjuk egymást a fogainkkal. Hát ez rohadtul romantikus, mondhatom! Forest szépen elintézte hogy az legyen! Chanyeol rászólt a kutyájára, majd egymásra néztünk, és egyszerűen nem tudtunk mit csinálni: annyira nevetséges volt az egész, hogy hahotázásban törtünk ki.
...hellyel közzel. :)

2015. augusztus 21., péntek

A kutyafuttatón, és azon túl - 3. rész [EXO, Baekyeol. Baekhyun szemszög]



http://www.bntnews.co.uk/images/news/2015/jvai3pk1ddgiemvpzockljc8omi8bgbk.jpg
- Én tényleg meleg vagyok. – bukott ki belőlem egyszer csak, minden előzmény nélkül. Szégyellősen, lemondóan vizslattam a földet magam előtt. Chanyeol még nem fogta fel az adást, csak pislogott párat, és pár másodperc múlva kissé zavartan elvigyorodott.

- Oh... – vakarta meg a feje hátulját – É-értem. Ha... ha esetleg ezen aggódsz, nekem semmi bajom a melegekkel. Tényleg! Engem nem zavar – mosolygott rám. – Én csak tudod, nem értettem mi alapon nézték ki belőlünk, és...

Innentől már nem folytatta a mondatot, mert már nem tudta hogyan magyarázza tovább. Én tovább is indultam, és legbelül örültem, mert nem távolodott el, azonban így már teljességgel biztos, hogy örökre ő lesz az én elérhetetlen szerelmem az életben, akiből sosem fogok kiszeretni.

Megbeszéltük, hogy másnap délután a sétáltatás idejében én átmegyek hozzá. Alig lakott pár háztömbnyire, szóval nem volt nehéz odatalálnom. Szerény kis lakásban lakott Chanyeol; nem volt túldíszítve, teljesen egyszerűen volt berendezve, és olyan jólesően rumlis volt. Valahogy szinte rögtön otthon éreztem magam, ahogy beléptem oda. Maga Chanyeol is egy olyan egyéniség volt, aki mellett el lehetett lazulni, és a lakása is ezt sugározta.

A nappaliban volt egy íróasztalon a laptopja, ami elé rögtön odaültünk. Szerkesztettünk egy képet, amin Forestről és Sunnyról volt egymás mellé rakva két fotó, amelyet én pendriveon áthoztam. Alá írtuk hogy mikor tűntek el az ebek, hol, és hogy valószínű, együtt vannak. Mindkettőnk telefonszámát is megadtuk.

- Ha már itt tartunk, mi ketten is elrakhatnánk egymás számát. Így bármelyikőnket hívnak hogy megvannak, tudjuk értesíteni egymást – fordult hozzám Chanyeol a forgós székében.

- Ez jó ötlet – mosolyodtam el, és mindketten elővettük mobilunkat, és elmentettük. Nekem már előbb eszembe jutott ismeretségünk során, hogy jó lenne, ha meg lenne a száma, de hát természetesen én nem kértem el. Legalább meg van oldva az ügy.

- Akkor most jöhet a nyomtatás, és nekivághatunk a városnak... – gurult a nyomtatóhoz Chanyeol, bekapcsolta, majd a gépen kattintgatva beindította a folyamatot.

- Nem tudom te hogy vagy vele... de én nagyon magányosan éreztem magam az éjjel Sunny nélkül – mondtam.

- Pontosan! Én is ugyanígy éreztem – fordult felém, és bőszen helyeselt. – Forest mindig oda szokott feküdni az ágyba a lábamhoz, és együtt nézzük a tévét, amíg el nem alszom. De tegnap este tényleg egyedül éreztem magam. Pedig még csak egy napja tűnt el...

Nagyon sokszor agyaltam azon, vajon Chanyeol hogyhogy egyedül él. Vajon milyen lehet a családi háttere? Miért annyira fontos neki az a kutyus? Néha tényleg úgy beszélt róla, mintha ő lenne az egyetlen családtagja. Nem értettem, hogy egy ilyen jóképű, magas, kedves és nyílt srácnak hogyhogy nincs senkije. Bár nem tudhattam, hogy van-e, mert ki tudja, lehet hogy egész egyszerűen csak nem élnek együtt. De a megérzéseim azt sugallták, Chanyeol igencsak magányos... akárcsak én.

- Na, asszem ez kész is – gurult újra a nyomtatóhoz, és kivette a kész papírokat, majd felállt. – Mehetünk!

Neki is vágtunk a városnak. Elsőként a kutyafuttatóra mentünk, kikérdeztünk mindenkit, nem látták-e az ebeket, kiraktunk minden oszlopra egy kis plakátot. A környező utcákba is ugyanezt tettük, buszmegállókba, villanyoszlopokra ragasztottunk. Most azért nem mentünk olyan messzire, mint tegnap.

- Fuh... hát ha ez alapján nem találjuk őket meg, akkor... – vágott tanácstalan arcot Chanyeol az utolsó plakát kirakása után.

- Nyugi, meglesznek – tettem félénken a vállára a kezét, és egy apró mosollyal bíztattam. Ő nem szólt semmit, csak visszamosolygott rám.

Elindultunk visszafelé, mikor egyszer Chanyeol a hasára tette a kezét.

- Ah... nem tudom te hogy vagy vele, de én rohadtul megéheztem a plakátolástól. Asszem elmegyek a sarki hamburgereshez. Velem tartasz?

Hogyne tartanék...!

- Benne vagyok, én se ettem még semmit a reggelin kívül... pedig már vacsoraidő van lassan.

Beültünk a lakásainkhoz egészen közel lévő étterembe. Azt gondoltam, talán most alkalmam lehet több mindent megtudni Chanyeolról. Leadtuk a rendelésünket – mindketten kértünk egy óriás hamburgert, és egy nagy pohár sört.

Egy darabig csendesen ültünk egymás előtt. Chanyeol a poháralátétét forgatta a kezében, én pedig csak nézelődtem. Talán először fordult elő az a bizonyos kínos csend, amit hamar igyekeztem megtörni.

- És... te mióta laksz amúgy itt?

Kérdésemre az alátétről rögtön felnézett rám szép nagy barna szemeivel.

- Mióta lakok itt? Hm... Körül-belül egy éve. Miután elvégeztem a sulit, ide költöztem, mert itt több a munkalehetőség.

- Ah... értem. Az jó – bólogattam és mosolyogtam halványan.

- Na és te?

- Hogy én? Nos, én idevalósi vagyok. Csak engem a nagymamám egyedül nevelt fel, aki sajnos meghalt... ezért lakok egyedül már lassan egy éve.

- Oh... – szomorodott el az arca – nagyon sajnálom.

- Nagyon öreg volt már... amíg tudtam, vigyáztam rá. Csak... amióta elment, Sunny az egyetlen, akitől nem érzem olyan egyedül magam. Most, hogy nincs velem, újra elkezdett jobban hiányozni a nagymamám.

A jó öreg nagyi. Ő volt az egyetlen ember, aki elfogadott engem úgy, ahogyan vagyok. Neki nem is kellett elmondanom, hogy meleg vagyok. Egyszerűen érezte, és tudta. Azt is tudta, mikor vagyok szerelmes, és bár félénk voltam, egy kis infót mindig kihúzott belőlem, amitől sokkal jobban éreztem magam, hogy mégis elmondtam valakinek. Tényleg nagyon hiányzik...

- Elhiszem. Egyedül lenni... nagyon rossz. Remélem minél előbb meglesznek a kutyák...

De te miért vagy egyedül?

Mielőtt rátérhettem volna erre, már jött is a kajánk a pincér tálcáján. Hatalmas méretű hamburgerek, és két nagy pohár sör, aminek rögtön neki is láttunk, ahogy lerakta őket az asztalra.

Chanyeol nagyon tudott enni. Olyan jóízűen evett, hogy nekem is sokkal nagyobb étvágyam lett, mint szokott. Őt követve nagyokat haraptam a hamburgerembe, bár nekem nem volt akkor méretű szám, mint neki. Nem is tudtam, hogy fér be neki az a mennyiség, amit a szájába vesz, de amíg én a felénél tartottam, ő már majdnem megette az egészet.

Egy pillanatra felnézett rám, és hirtelen hátradőlt, lenyelte a falatját és nevetni kezdett.

- Mi az? – kérdeztem tőle teljesen komolyan, miután én is lenyeltem a falatot.

- Hát... kár hogy nincs most veled szemben egy tükör. Csinos kechup és majonéz szakállat növesztettél – nevetett tovább.

- Mi? Jézusom – töröltem meg a számat, közben vörösödött a fejem – így jó?

- Hát... – fojtogatta a nevetés – majdnem. Még jobbrább...

Újra megtöröltem.

- Így?

Megrázta a fejét, és tovább vigyorgott.

- Nem lehet igaz! – törölgettem újra.

- Na várjál – vett ki egy tiszta szalvétát a tartóból, és váratlanul áthajolt hozzám az asztal fölött. Csillogó szemeivel összpontosított az arcomra, és egy törléssel elintézte, hogy ismét „szakáll –és bajusz nélküli” legyek. – Így már jó – ült vissza mosolyogva. Ez a jelenet bennem lassítva játszódott le, mert egyáltalán nem gondoltam hogy ő fogja rólam letörölni. Kissé fel is forrósodott az arcom... talán az a fél pohár megivott sör az oka, hogy ilyen „bátor”?

- Kö... köszi – mondtam gyorsan, majd tovább ettem a hamburgeremet, immár kisebb harapásokkal. Így is kezdtem rohadtul tele lenni, úgyhogy további két harapás után félre is toltam a tányért, és belekortyoltam a sörömbe. – Nekem ez ennyi volt. Szégyen, nem szégyen...

- Ah, az neked nem kell? – szúrta ki a tányéromat. – Megehetem? – nézett rám.

- Még az is beléd fér?! – lepődtem meg, miután ő mindent bepusztított a saját tányérjáról. – Persze, csak nyugodtan.

Három harapással eltüntette a maradékomat, majd a sörét is lehúzta.

- Áh, így már talán kibírom hazáig.

- Mi? Hazáig? Dehát az innen öt perc... – néztem rá elképedve.

- Ugyan már csak vicceltem – vigyorgott, és hátradőlt – dugig vagyok.

- Te vagy a legjobb étvágyú ember, akit ismerek.

Chanyeol megvonta a vállát.

- Mondták már páran, hogy jó az evőkém. Lehet ettől vagyok majdnem 190 cm.

- Ha már így említetted... egyben a legmagasabb ember is vagy, akit ismerek.

- Te meg a leg... – kezdett el egy mondatot, majd fürkészte az arcomat, amit nem tudtam mire vélni.

- A leg...?

- Az egyetlen... na jó felejtsd el – nevetgélt. Úgy tűnt mintha ezt az egy pohár sört megérezte volna. – Mondanék egy harmadikat. Biztos vagyok benne, hogy én vagyok a piát legkevésbé bíró ember, akit ismersz – nézett rám vigyorogva.

- Lehet... de én viszont meg tudom mit akartál mondani az előbb. Hogy én vagyok az egyetlen meleg ismerősöd – mondtam bátran, és lehúztam a maradék korty sörömet. Én is hangyányit bátrabbá váltam, ami azt illeti.

- Nemm... mármint de, de én nem ezt... na jó, mindegy, szerintem inkább fizessünk – nevetett.

Kifizettük a kaját, és elindultunk haza. Megbeszéltük, hogy rögtön hívjuk egymást, ha valamit megtudtunk.

Két napig semmi nem volt, én szívesen felhívtam volna Chanyeolt ennek ellenére, de én nem akartam egy percig sem, hogy gyanakodjon. Nagyon magányosnak éreztem magam, próbáltam lefoglalni magam valamivel, de nem ment túl jól a dolog. Csak reménykedni tudtam, hogy meglesznek a kutyák. Vajon ha nem lesznek meg, felhív valaha Chanyeol? Vagy pedig abszolút csak a kutyák kötnek bennünket össze?