Kidnapped - Elrabolva

Az emberek rettenetesen naivak.

Mindenki, egytől egyig.               

Mindenki azt hiszi, vele nem történhet meg semmi rossz. 
Hisz a baj mindig csak Másokkal történik meg, ugye?...

                                  

Nagy vigyorral integettem vissza a bátyámnak a kerti kapu becsukása után, majd miután ő is becsukta a ház ajtaját s alakja eltűnt, én is elindultam hazafelé a csendes, sötét utcában. Fejem enyhén bódult állapotban volt a vacsorához elfogyasztott pár pohár bornak köszönhetően, de legalább nem fáztam annyira a kinti hidegben. Leheletemet láttam magam előtt kavarogni a levegőben, ahogyan fújtatva siettem végig a nedves betonúton. Ilyen későn, éjfél elmúltával az utcában már egy lélek sem volt: a szellő susogását, és az őszi levelek zörgését is tisztán hallani lehetett.

Hosszabb útra biztosan nem indultam volna el gyalog ilyen későn egy ilyen környéken, de mivel öt percre lakott a bátyám a szüleimtől, és az autó kellett estére édesapámnak, úgy gondoltam, nyugodtan átbattyoghatok két lábon is.

…Hisz ez alatt a rövid út alatt mi baj történhetne?...
Kezdett fázni a fejem, így a kapucnimat fejembe húztam. Egyszer csak hallottam a távolból, hogy egy autó közeleg. A hang egyre erősödött, mígnem megjelent előttem a jármű alakja. Reflektora a szemembe világított, így a kezemet homlokomra téve védtem a szememet előle.

Csak egy autó.
Az autó megállt mellettem a túloldalon, és kiszállt belőle három férfi. Nem láttam belőlük túl sokat, csak azt, hogy napszemüveget viselnek. Sötét alakokat láttam, akik lassan felém kezdenek gyalogolni, át az úton.

Kissé bizarrnak hatottak, de ugyanúgy gyalogoltam tovább.

Biztos csak erre van dolguk.

Az utcán rajtuk kívül tényleg egy lelket sem láttam.

Hamarosan eltűntek a látóteremből, de lépteikből hallottam, hogy a hármas fogat ugyanazon az útvonalon gyalogol végig a hátam mögött, mint én.

Nem vagyok az a nagyon paranoiás fajta, de a biztonság kedvéért elővigyázatosságból elkezdtem szedni az lépteimet. Nem mertem hátra nézni rájuk, mert azzal csak felhívtam volna magamra a figyelmet. Csak vártam hogy esetleg letérjenek az útról, de nem: a három férfi továbbra is a hátam mögött lépdelt.

Hallottam, hogy egyre közelebb kerülnek hozzám. Kissé kezdett megnőni az adrenalin szintem, a szívem hevesen kezdett verni. Már felmerült bennem a gyanú, hogy esetleg én vagyok a célpontjuk.

Még tovább gyorsítottam a tempómon, cipőm alatt nagyot csobbantak a pocsolyák, ezzel egy-két sáros foltot hagyva fehér nadrágomon, de ez jelen pillanatban nem érdekelt. Miután észrevettem, hogy lépteim gyorsasága ellenére sem kerülök messzebb az alakoktól, konstatálni kezdtem magamban, hogy engem szinte most már egészen biztos, hogy követnek.

Mivel a józan eszem is lassan kezdett gyengülni, egy olyan lépéshez folyamodtam, ami ebben az esetben csaknem a legésszerűtlenebb volt: letértem a főútról egy kisebb utcába. Valami olyasmi motoszkált a fejemben, hogy ha most ők tovább mennek, és nem követnek ide, akkor feleslegesen aggódtam.

De nem így történt. Határozottan hallottam, hogy ők is ugyanúgy befordulnak az utcába, ahová én is. Ekkor már majdhogynem bepánikoltam, és futni kezdtem.

A hátam mögött haladók léptei is ritmust váltottak, azonban ezt csak pár másodpercig volt lehetőségem hallani. Egy pillanatra hátrafordítottam a fejemet, és csak annyit láttam, hogy az egyikük egy hatalmasat lendít felém valamilyen tárggyal, egy hatalmas ütés a fejemen, éles fájdalom, majd képszakadás.
Következő képem az, hogy egy autóban ülök, két férfi között a hátsó ülésen.
- Felébredt, azt hiszem - mondta a tőlem bal oldalon helyet foglaló fickó.
- A francba, szívós a srác... remélem azért így is jó lesz – mondta a másik.
Mondataikat visszhangosan hallottam, és csak pár szót tudtam kivenni belőlük. Annyira el voltam kábulva, hogy erőm sem volt megkérdezni, hogy hol vagyok, vagy egyáltalán pánikba esni. Homályosan láttam mindent, és csak gondolatfoszlányokat tudtam kicsikarni a fejemből.

Hol vagyok… hová visznek… miért visznek, és miért engem?

Az autó megállt. Felnéztem az ablakra, és valami olyasmit tudtam kivenni, mintha egy lerobbant telepen lennénk. Egy lerobbant ház állt előttünk.

A férfiak kiszálltak, és kiráncigáltak az autóból. Azt hitték, tudok járni - illetve valamilyen szinten tudtam is, de ha nem tartottak volna meg, biztos, hogy összerogytam volna. A sofőr telefonált, de nem hallottam mit mond, mert távol volt.

Meg fognak ölni? Ennyi, vége? Komolyan megtörténik ez?

Körülbelül öt perc múlva megjelent egy másik kocsi, de ebből már legnagyobb meglepetésemre három fiatal lány szállt ki. Miután a sofőr ülésen ülő kiszállt, amint meglátott engem, azonnal sikonyálni és ugrálni kezdett.
- Ez az ez az ez az ez az!!! - csak ezt hajtogatta, és odafutott hozzám. - Hát itt van!!!! - megállt előttem, és kerek szemekkel, lassú mozdulatokkal végigsimított az arcomon (mellesleg a fejem lógott,  mert annyira fájt, mikor meg akartam tartani) majd a mellkasomon. - Istenem, ezt el sem hiszem.
A másik két csaj is ideért, és az egyik szintén hasonló módon viselkedett, mint az előző.
- Hadd nyúljak én is hozzá! - felém nyúlt, de az aki az előbb megsimogatott, ellökte a kezét.
- Türelem! Mindent a maga idején. Különben is, neked nem is ő a kedvenced!
A második hölgy irigyen nézett.
A harmadik lány megszólalt.
- Minjung, ezt el nem hiszem, hogy tényleg megcsináltad! Te ŐRÜLT vagy! - az arcán ijedt, mégis izgatott arckifejezést láttam.
- Én megmondtam! - nézett az említett Minjung elégedetten. - Na de vigyük már be, mielőtt még valaki meglátja! – Hangneme parancsoló volt.
A férfiak becincáltak a romos házba. Ázott, dohos szagot éreztem, vörös téglákat láttam fehér mészmaradványokkal, graffitikkel a falon. Levezettek egy lépcsőn, ami valószínűleg a pince felé vezethetett. Miután leértünk, leültettek egy ócska zöld kanapéra, ami fölé - mintha rám szabták volna - vas hurkok voltak belecsavarozva a falba, amikhez odabilincselték a kezeimet. A lábam ugyanígy, a padlóhoz.

Ezt nem hiszem el… nem hiszem el…

Csak ezt hajtogattam magamban. Kezdtem egyre inkább magamhoz térni, de még mindig képtelen voltam megszólalni, megmozdulni. Valószínű valami történhetett az agyamban, mert ha akartam, akkor se tudtam beszélni. Rettenetesen sajgott a tarkóm. A fejemet tudtam csak enyhén felemelni, hogy körbenézzek, egyáltalán hol is vagyok – és az is kínszenvedés volt.

Nem volt más a szobában, csak egy kanapé, és néhány ócska, szintén ázottnak tűnő szekrény. Nem volt szőnyeg, csak a nyirkos beton. Hideg volt, és nagyon fáztam.

- Ne haragudj, nem túl otthonos. De szerintem volt már részed elég luxusban a pályafutásod során! Most én jövök. Én leszek luxusban. És te fogod nekem nyújtani! - mondta Minjung. Nevetett. - Hiromi, Jihae, gyertek már! Hát nem csodás??
- Most már hozzáérhetek végre??? - kérdezte Jihae. Abból gondoltam hogy ő az, hogy a nyakában J betű lógott, a másik lánynak pedig H.
- Érjél, de csak semmi túlzott intimitás! - Minjung úgy látszik, eléggé kisajátított magának.
Jihae elkezdett fogdosni. Én csak tűrtem, mert egyenlőre mindenféle mozgásparancs továbbküldését ignorálta az agyam.
- Elég rosszul néz ki! Nem mond semmit, és csak pislog! Valamije biztosan fájhat! - Hiromi legalább aggódott értem.
- Leütöttük, de az autóban magához tért. - mondta az egyik ember, aki elrabolt, és idehozott.

Igen, elraboltak, ez a helyzet!
- De most már kérjük a lét, és húzunk! - mondta a Mercédesz sofőrje Minjungnak, kissé emelt hangon. Maga felé fordította a lányt.
- Jól van, jól van! Tessék – Odanyújtott neki egy kis táskát. Valószínű, tele pénzzel. – Most már elhúzhatnak, mert csak zavarnak!
A pasasok leellenőrizték a táskát, hogy valóban pénz van e benne. Miután ezzel végeztek, kimentek az épületből, és elhajtottak. Én még mindig csak lógó fejjel ültem a kanapén.
- Gyerünk lányok, itt van nektek Taemin, a SHINeeból egyenesen! Csináljatok vele azt, amit jólesik! Mivel kezdjük? Hmmm? - Minjung hangjából arra következtettem, hogy most nem az következik, hogy esetleg egy hideg borogatást hozzanak a tarkómra, ami azt hiszem, örökké fájni fog.

- Minjung, én nem hiszem hogy ez jó ötlet! Nézd meg, nagyon szarul van! - Hiromi aggodalmaskodott.
- Fogd be Hiromi! Te akartál ebben benne lenni, úgyhogy élvezd, és csináld azt, amit mi!
Hallgattam, ahogyan a lányok csak csacsognak rólam egyfolytában. Fogdosni kezdtek, még a felsőmet is leszedték rólam. Magatehetetlenül, félmeztelenül ültem azon az ócska kanapén, és így még jobban fáztam. Legbelül zokogtam, elkeseredtem, és eluralkodott rajtam a kétségbeesés.

Mi lesz most?
- Nézd a mellbimbóját, fázik! Hihihihi! - Jihae értelmes megjegyzései egyre jobban fájtak a füleimnek.
Fáradt voltam. Csak arra gondoltam, hogy el akarok innen menni. És hogy fáj a tarkóm. És hogy fázok. És még mindig fáj a tarkóm.... és elájultam.
Mikor felébredtem, már talán délután lehetett. A pincében egy darab ablak nem volt, úgyhogy nehéz volt felmérnem a napszakot. Úgy tűnt, hogy a lányok elmentek. Sokkal jobban éreztem magam, de még mindig sajgott a fejem, ha fel hajtottam. Megörültem, mikor éreztem, hogy hál Isten már tudom mozgatni a végtagjaimat. Ahogy megmozdítottam a kezem, a lánc csörgött rajta. A lábamon is.
- AZ ISTENIT!!! - Káromkodtam egyet. De jó, már beszélni is tudok!
A látásom is rendesen visszatért. Élesen láttam a helyet, ahol vagyok. Tényleg szörnyű. Semmi nincs, az ég világon SEMMI. Romos falak, régi bútorok, egy kanapé, és én.
Most, hogy már képes voltam felmérni a helyzet súlyosságát - azaz azt, hogy engem elraboltak, a családom és úgy egyáltalán senki sem tudja, hol vagyok, és valójában én sem, három hülye libára vagyok utalva, és akárhogy is próbálok kiszabadulni a láncokból, nem megy - bepánikoltam.
- SEGÍTSÉG!! SEGÍTSÉG VALAKI!!! VALAKI!!!! HAHÓ!!!!
Körülbelül másfél órán keresztül csak kiabáltam, és rángattam a láncokat, hátha ki tudok szabadulni. Senki sem jött, a hangom pedig elment. Elkeseredtem. Féltem.

Mi lesz így velem?

Tehetetlenségemben zokogni kezdtem, és egyszerűen nem tudtam abbahagyni. Mikor már azt hittem, kicsit sikerül megnyugodnom, újra és újra rámtört. Egy csepp könny sem maradt már a könnycsatornámban, éreztem, hogy az arcom egyre inkább eltorzul.
Rájöttem, hogy meg fogok őrülni, ha így folytatom. Muszáj volt megnyugodnom…

Elkezdtem – legalább is megpróbáltam – valahogyan reményt keresni. A családom már biztosan felhívta a rendőrséget. Én mobilt nem hoztam magammal - ha ezt túlélem, ezentúl mindenhova viszek - így esélyük sincs elérni engem.

Valaki meg fog találni. Meg KELL hogy találjon!
Nem sokkal ezek után lépteket hallottam a lépcsőn.
- Ki az? – kiabáltam, és felpattantam a kanapéról. Majdnem visszaestem, ahogy éreztem, a bilincsek megfognak.
- Jaj, hát már jobban vagy! Úgy örülök! - Minjung jelent meg az ajtóban. - Bocs, hogy tegnap nem törődtem a fájdalmaiddal. Elragadott a hév...
A szavába vágtam.
- Fogd be a szád és mondd el mi a franc folyik itt, és mi ez az egész, te kis nyamvadt kurva!!!!! – A végtagjaimat fogó láncok hevesen csörögtek, ahogy megpróbáltam felé közeledni, amennyire csak lehetett.
Minjung sajnálatos arckifejezést vágott.
- Tudom hogy mérges vagy rám. De ez idővel el fog múlni, ha megtudod, mennyire kedves is tudok én lenni – mondta ál-szelíd hangon, halvány, beteges mosollyal az arcán. - Nézd – vett elő a táskájából valami fehér dobozt - még ennivalót is hoztam neked!
- MENJ A POKOLBA!! – Már kiordított, rekedtes hangomon kiabáltam felé. Őrjöngtem. - Oldozz ki!!  Oldozz ki engem, most!!
- Nem tehetem. Mert te az enyém vagy, és mert eldöntöttem, hogy megvalósítom. Most hogy végre itt vagy, hogy engedhetnélek el? Az egyetlent, aki számít nekem?
- Nem érdekel, hogy mit döntesz el, és mi számít! Kurvára nem érdekel!
Sóhajtott, és lerakta a kajás dobozt mellém.
- Biztos éhes vagy. Ha akarsz még valamit, csak szólj, én hozom. Nem hagylak egyedül, vigyázok rád. Egyedül iskolába kell hogy menjek, de rögtön jövök hozzád, amint csak lehet.

Egy iskolás kis takony…

Kínomban elmosolyodtam.
- Igazából, volna egy kérésem hozzád – szólaltam meg nyugodt hangon.
- Mi az, Taeminnie?
- OLDOZZ KI!!! – teljes hangerőből ordítottam felé, a szó végén már el is halt a hangom.
Mellém ült, és megfogta a kezem, ami a csuklómnál fogva volt odaerősítve a karikákhoz.
- Tudom, hogy idővel megbékélsz. Muszáj lesz.
Megvetően néztem rá. Annyira ki voltam akadva, és annyira mérges voltam, hogy telibe leköptem az arcát, mire ő meglepődött, de azonnal felnevetett.
- Jajj Minnie, tudhatnád hogy nem undorodom a nyáladtól! - letörölte. - Semmidtől. Hisz annyira csodás vagy... mindened tökéletes. - Végigsimított az arcomon. Én megemeltem a fejem amennyire csak tudtam, hogy ne tudja simogatni. Bár a tarkóm nagyon sajgott.
- Na és mégis mihez akarsz itt velem kezdeni? Itt tartasz? - nevettem. – Annyi eszed azért lehetne, hogy rájöjj, hogy a zsaruk engem elvisznek előbb vagy utóbb. Engem nem lehet elrabolni.
Minjung sóhajtott.
- Persze drágám, tudom. De ennek lesz egy megoldása. Hidd el, én megígérem neked, hogy mindketten együtt leszünk, életünk végéig. Én megoldom.
Na, erre kíváncsi leszek. Kedves zsaruk, várlak titeket!
**

Mérgesen szorítottam össze a fogaimat, és undorodva néztem az elrablómra. Rettenetesen éreztem magam, már lassan egy teljes napja nem ettem és nem is ittam. Szerintem csak a dühöm tartott eszméletemnél.
- Na és mégis hogy gondoltad, hogy egyek, ha mind a négy végtagom oda van láncolva ezekhez a szarságokhoz? Hm? - kérdeztem tőle gúnyosan.
- Jaj, szívem. Eloldozni még nem foglak, mert tudom, hogy még elmennél. Addig,amíg nem ragaszkodsz hozzám, én etetlek. Kérsz?
- Na azt már nem!!!
- Ha megengeded, hogy megetesselek, akkor megjutalmazlak egy kis simivel. – Kuncogott. - Garantálom te is élvezni fogod, nem csak én!
Úr Isten… Fúj. Nem vagyok én pedofil!! Minjung jó ha volt 14-15 éves.
- Inkább éhen halok!
- Akkor anélkül simizlek meg, hogy ennél! - Közelebb húzódott hozzám. Én amennyire csak tudtam, elhúzódtam tőle. Mivel nem adta rám vissza a felsőmet, félmeztelenül voltam.

A kezét ráhelyezte a felsőtestemre. Elkezdte a mellkasomat simogatni, majd a hasamat. Az arcán beteg, perverz izgatottság ült ki, az én torkom pedig összeszorult az undortól.

Már a nadrágomat is kigombolta, mikor hála istennek megjelentek a barátnői, akik megzavarták a kis akciójában. Remélem, ők nem szállnak be...
- Ki mondta, hogy bejelentés nélkül idejöhettek, ha??? – Minjung felpattant a kanapéról, és rikácsolt velük.
- Megbeszéltük, hogy minden közös! Taemin, a kéró! Mivel mindannyian ugyanannyit adtunk bele! - Mondta Jihae.
A lányok bejöttek.
- Oldozzatok el!! – ordítottam feléjük könyörögve, és éreztem, hogy megint majdnem elsírom magam.
Hiromi sajnálkozva nézett rám.
- Júúúj már beszél!!!  Úr isteeeenn....!! Szia Taemin!! Jézusom, Jézusom! - Jihae nagyon izgatott lett, és ugrált, sikítozott.
- Hagyd már a fangörcsöt! Így szerinted szimpatikus leszel neki? - kérdezte Hiromi.
- Nem, nem, igazad van!!! Szúúszáá! - Jihae mélyeket lélegzett.
- Menjetek a pokolba mindannyian!! Úgyis meg fognak találni engem! – köptem oda nekik.
- Azt majd megoldjuk, Minjung azt mondta! - mondta Hiromi.
Lesütöttem a fejem, és csak tűrtem amit csináltak velem.

Levették a gatyám is, össze vissza fogdostak, mintha valami szabadon fogdosható állat volnék. Úgy éreztem magam, mint egy múzeumi tárgy. Rengetegszer próbáltak megcsókolni, de a fejem elhajtottam.
És ez… Napokig így ment. Én csak reklamáltam, és nem voltam velük hajlandó szóba állni normálisan. Persze rájuk voltam utalva, így a második napon már tényleg kénytelen voltam elfogadni az ételt is. Ottlétem harmadik napján kezdett a remény elhalványulni, hogy valaha megtalálnak. A negyedik napon kezdtem már tényleg, igazán elkeseredni.

Reggel volt.
- Jó reggelt Taeminnie! Hogy érzed magad? Már egész otthonos, ugye? - kérdezte derült arccal Minjung, majd leült mellém.
- Szarul érzem magam. És nem, egyáltalán nem otthonos. És gyűlöllek. És nem fogod elérni soha, hogy szeresselek. Vagy hogy egyáltalán bármi pozitívat gondoljak, mert egy beteg senkiházi vagy, és a barátnőid is mind azok.
- Hm. Kár... pedig ha kedvelnél, hidd el, sokkal jobban érezhetnéd magad itt. Lehet, hogy még a láncod is kicserélném, sőt, lehet hogy a lábadnak már nem is kéne kötve lennie. Fokozatosan ahogyan megkedvelsz, annyira leszel szabad. - Felállt a kanapéról. - Hozok neked finom reggelit. - Felment.
Hirtelen egy számomra zseniálisnak tűnő ötletem támadt.

Ez a lány ostoba. Ha azt tettetem, hogy kedvelem, talán eloldozna, és megmenekülhetek valahogyan. Ez az!

Vártam amíg lejön, és megszólaltam:
- Minjung... - Most az egyszer ránéztem, egy ál-kedves pillantással. - Gondolkoztam, és most már értem a lényeget. Talán… tényleg jobban járok, ha nem tiltakozom többé.
A lány szemében elégedettséget és elvarázsoltságot láttam. Mint mikor a kisgyereknek odanyújtják a játékot, amire annyira vágyott.
- Tényleg? Komolyan? - Megfogta a combomat. - Akkor.. ha megígérném, hogy enni ehetsz egyedül, az egyik kezeddel, akkor arra is hajlandó lennél, hogy megcsókolj?
Ha az egyik kezem szabad lenne, akkor lehetne esély arra hogy kiszabaduljak, ha valahogyan kioldozom a többi végtagom, vagy valahogyan megsebesítem a lányt! Mindenképp megéri.
- Hát persze. – Még szélesen el is mosolyodtam, hogy meggyőzőbb legyek.
Minjung a "majdnem elájulok a szerelemtől" fázisba esett. Elpirult, izgatott volt.
- Akkor... akkor most lehetne?? Most! Megeheted a reggelid egyedül!
- Csak gyere.
Minjung odahajolt hozzám, én pedig csókoltam. Az járt a fejemben, hogy kijussak innen minél előbb.
- Ez egyszerűen.... aaaaaah!!! - Minjung a száját fogta, és vigyorgott mint a tejbetök. Ugrált. - egyszerűen MESÉS volt!!! Mégegyszer!
- Na de Minjung. Megígérted.
- És még a nevem is kimondtad... oh, anyám! Mégegyszer, és utána ígérem, eloldozlak!
Sóhajtottam, de megpróbáltam nem elveszteni az ál-kedves énemet. Újból megcsókoltam őt, majd kértem, hogy akkor oldozzon el. A hal bekapta a horgot: el is oldozta az egyik kezemet, amivel azonnal elkezdtem próbálni kioldozni a másikat.
- NE!!! Taemin!!! – Minjung felkiáltott, én pedig mikor pár pillanattal később odakaptam a fejemet, azt hittem, szívinfarktust kapok. Pisztolyt fogott rám. - Ha kioldozod magad, muszáj lesz megtennem!!

Ledöbbentem. Na, ERRE nem számítottam.
- Ennyire nem vagyok ostoba, Taemin. - Remgett a keze, miközben fogta. Átvette csak az egyik kezébe. - Most szépen add a jobb kezed, és visszacsatolom! Add ide, vagy lövök!
Engedelmeskedtem. A jobb kezem ismét láncolva volt.
- Csalódtam benned Taemin... édesem. - Fogta a pisztolyt, és visszatette a fiókba ahonnét elővette. Viszont ahelyett, hogy utána becsukta volna, elővett még valamit - méghozzá egy injekciós tűt, valamint valamiféle kis üvegcsét. - Bíztam benne, hogy menni fog az együttműködés, de... úgy látszik, muszáj lesz akkor ezt alkalmaznom.
- Az meg mi a fene??? – kerekedtek ki a szemeim, a tárgyakat méregetve.
- Nyugodj meg, semmi vész, hamarosan nem leszel ilyen ideges. Végre tényleg kedves leszel velem és nyugodt. – mondta, miközben lecsavarta az üvegcse tetejét, és kiszívta belőle a sárgás folyadékot.
- AZT A SZART TE NEM FOGOD BEADNI NEKEM. – Hátrahőköltem, még ha tudtam is, hogy teljesen felesleges.
- Ó dehogyisnem... - Kifújta a levegőt az injekcióból. - Ez a kulcs ahhoz, hogy valóban együtt lehessünk.
Közeledett felém, én pedig ziháltam. Nem tudtam mi az, csak azt hogy rossz, és árt. Elkezdtem kiabálni. Rángatóztam a láncon, mint egy kikötözött gorilla.
- Maradj nyugton, így még jobban fáj, ha mozogsz. - Lassan a karomba döfte a tűt, és a vénámba nyomta a folyadékot. Pár pillanat elteltével abbahagytam a rángatózást. Melegség áradt el a testemben, a fejemben pedig teljes nyugodtság. A tarkóm nem fájt, hirtelen mindent teljesen jónak láttam. Minjungot is. Ránéztem, és elvigyorodtam.
- Ugye, most már jobb? - Ő is vigyorgott, és simogatta az arcomat. Én bólogattam, és nevettem.
- Iiiigen. Sokkal jobb. Köszönöm. – Mondtam felé széles vigyorral, lassú hanglejtéssel. Sóhajtottam és egy nagyot szippantottam a lány felé. – Olyan… olyan jó illatod van.
- Tudom édesem. - Mosolygott rám. Olyan szépnek tűnt hirtelen ez a fiatal lány... - Hamarosan nem csak az én illatom fogod érezni, hanem a sajátod is. - Felállt, és kivett egy pengét a fiókból. A szemeim tágra nyíltak.
- Azzzzal meg mit szeretnél csinálni? Nekem nem erős az arcszőrzetem. Nem rég borotválkoztam.
- Ugyan, annál sokkal jobb mókáról van itt szó! - nevetett - Itt az ideje hogy még közelebbről megismerjük egymást! – Közeledni kezdett felém, majd megállt közvetlenül előttem. - Ezzel játszani fogunk. - A szemem elé nyomta a pengét és megcsillogtatta előttem. Valamiért nem éreztem veszélyt, inkább én is nevettem vele együtt. Minden olyan idillnek tűnt.
- Először is - Az ölembe ült, velem szemben. - minden érzékszerven végigmegyünk. A legelső… a fül. - Rárakta a fülét a mellkasomra. - Áh, igen. Itt dobog. Itt pumpálja... a csodás véredet. Istenkém… Biztos vagyok benne hogy az is ugyanolyan hibátlan, mint te vagy. - Elvette a fejét a mellkasomról. - Most jöhet a szem. - Fogta a pengét, és három hajszál vékony vágást ejtett a mellkasom egyik felén. Lassan vér kezdett belőlük szivárogni. – Áh! Tudtam, tudtam, hogy ez is gyönyörű!
Minjung csillogó, megszállott szemekkel követte a vércseppek végigfutását a testemen.
- Most jöhet az orr. - Megszimatolta a sebből kibugyogó vért. - Az illata is olyan… más, mint a többi. Ennek olyan.... tiszta... - Ismét szippantott egy nagyot. Beteges volt, amit művelt. - Most jöhet az érintés. Ó igen, alig várom, hogy végre az ujjaimmal érezhessem... - Végigsimított a sebeken erősen, hogy a vér az ujjára menjen.
- Hát...ez fájt! - Elkezdtem röhögni.
- És most végül jöhet az ízlelés... - Megnyalta az ujjait. Becsukta a szemét, és mint egy csoki reklámban, szemeit lehunyva ízlelgette. - Imádom. Mesés íze van!
- Hogy te milyen egy őőőrült lány vagy! Teee.... hehhehhhe! – Teljesen kábult állapotba kerültem, ahogy az idő eltelt.
- Imádom a véred Taemin. Úgy érzem, hogy még, még kell... és sosem lesz elég! – Csillogó tekintetével buzgóan a felsőtestemre nézett. - Az egész testedből a vér illata fog áradni. Ha végignyalom, a véredet fogom ízlelni, ha megérintem, a kezem vörös lesz.
- És… Az jó lesz? Neem... szerintem nem lesz jó! – Legbelül tudtam, hogy rettenetes dolgokat mond, és nagyon féltem, mégis, kívülre képtelen voltam kimutatni.
- Drágám bízz bennem – simogatta meg a hajam - tudod hogy bennem bízhatsz, ugye?
Bólogattam, és mosolyogtam.
Minjung a szemembe nézett és mosolygott. Egyszer csak egy nagyon éles fájdalmat éreztem a nyakamon.
- Mit… csinálsz?
- Ahogy mondtam. Most én leszek luxusban. És te fogod nekem megadni!
Nagyon megijedtem, de a szer hatása miatt valahogy nem tudtam teljesen felfogni, hogy tulajdonképpen kínozni fog.

Pedig azt tette. Egész nap. Egész éjen át. A testemen alig maradt olyan pont, ahol ne lett volna vágás. Az arcomra X-eket vagdosott, és egy hatalmasat a mellkasom közepére... a testem már vérben tocsogott, annyira véreztek a sebek. Vér illat áradt mindenütt, ő pedig csak nevetett és élvezkedett. Nyalogatta a sebeimet, simogatta a bőröm, amitől még jobban fájt.

Miután az én kínzásom már nem volt elég, egyszer csak ő is levetette a felsőjét, és vágott egy hatalmas vágást végig az ő felsőtestén is, amelyből szintén el kezdett a vér kibuggyanni. Átölelt.
- Most már egyek leszünk örökre!
Én tűrtem mindent. Annyira el voltam kábulva hogy tiltakozni nem tudtam, csak a fájdalmat éreztem. Lógtam a bilincseken akár egy rongybaba, ő pedig úgy játszadozott velem, mint egy kisgyerek az élettelen játékával, amellyel azt tehet, amit csak akar, hiszen semmi más célja nincs, csak az, hogy őt szórakoztassa.
Nem fogtam fel az időt. Nem emlékszem, mennyi ideig mehetett ez. Talán csak ezen az egy napon, de lehet hogy akár több napig is kínozhatott. Néha-néha képszakadásom volt, és csak arra eszméltem fel, ha valami nagyon fájdalmasat művelt velem.

 Minjung most már nem hagyott el többet. Végig ott volt mellettem.
- Éhes… vagyok… - nyökögtem neki.
- Jaj, édesem. - Az ölembe ült, és megfogta az arcom két felét. Közel hajolt hozzám és a szemembe nézett. - Sajnos nem adhatok enni neked. Hamarabb elmúlik ez a varázs, amitől ilyen jófiúként viselkedsz velem. És ha elmúlik, nagyon mérges leszel. És én azt nem akarom. Mert erről álmodtam. Hogy mi ketten.... egyek legyünk végre. - Megcsókolt, a nyelvét a számba dugta. Fel se fogtam már, hogy mit csinál. Csak ültem, mint egy bábu, és tűrtem, hogy azt csináljon velem amit akar. Úgysem tehettem mást.
- Itt az ideje, hogy végre valami igazán izgalmasat csináljunk! - Minjung izgalomba jött. - Tudom már! - Oda futott ahhoz a fiókhoz, ahol a borotvát és a pisztolyt tartotta. – Ez az, megvan. Itt van. - Kivett egy hegyes szikét a fiókból. Amint sikerült felismernem a tárgyakat, elkerekedtek a szemeim. - Itt az ideje, hogy ne csak apró vágásokat ejtsünk. - Nevetett, és ide futott hozzám. - Ne félj! Fájni fog, de a végén nagyon élvezed majd, meglásd!
Minjung megfogta a szikét, és egyre jobban közelítette felém a csillogó tárgyat, majd lassan éreztem, ahogyan a hideg penge a bőrömhöz ér. Éreztem, ahogyan lassan belém mélyeszti, és a nyakamtól a vállamig több mint egy cm mély vágást ejtett. A szemeim kitágultak, és - úgy látszik, a gyógyszer hatása kezd múlni - hatalmasat ordítottam.
- Ez az! Tudtam, hogy a fülemnek hiányzik még valami! - Minjung szeme csillogott, őrült csillogás áradt belőle. Szadista vigyorától hánynom kellett már. - Imádom ezt, Taemin!
Egyre inkább fájt a mély sebe, csípő, égető érzés fogott el azon a tájékon. Éreztem, ahogyan a vérem végigcsurog az egész oldalamon, bele-bele botolva a többi eddig ejtett vágásba. Most már kezdett megfordulni a fejemben, hogy ismét lázadni kezdek és rángatózni, de tudtam, hogy ezzel csak magam alatt vágnám a fát. Most már kezdtem biztos lenni abban, hogy én itt fogok meghalni, ha nem jön senki sem a segítségemre.
- Hol vannak... a barátnőid? – kérdeztem tőle bágyadtan a kínok közepette.
- Áh, velük ne foglalkozz - intett Minjung - elintéztem őket. Csak azért kellettek, hogy meglegyen a pénz. De most már csak mi ketten vagyunk. Csak mi ketten!
- Bántottad őket? - Ez a csaj egy állat. Nem, nem is lehet megnevezni, hogy mi. Egy embertelen lény.
- Ugyan, miattuk miért aggódsz? Te csak az enyém vagy. - Hozzám bújt. Az égnek meresztettem a szemem.

Istenem, mikor lesz ennek vége? Meddig fogja ezt csinálni?

- Folytassuk a mókát, szerelmem! Egyszerűen nem tudom abbahagyni. Tudod milyen az, amikor valamit nagyon élvezel, és képtelen vagy abbahagyni? Ugye, te is tudod? Én most így érzek. – Ismét széles mosollyal az arcán közelítette felém a pengét.

Most a köldököm felett, a hasamon vágott egy hosszúkás, szintén mély vágást. Én csak ordítottam. Ahogy a torkomon kifért.
Minjung nevetett. Igazi, aljas, gonosz nevetése volt.
- Her whisper is the Lucifer! Taemin! Gyerünk énekeld nekem! – Én csak gyűlölködő tekintettel méregettem a szemeit, számat összeszorítva. - ÉNEKELD MÁR! – Ordította hirtelen, és felém szegezte a szikét. Az oldalamon is hatalmasat vágott, most sokkal hirtelenebb mozdulattal, mire ismét felordítottam, és zokogni kezdtem.
- Her whisper is the… the… Lucifer… - A könnyeim patakzottak, miközben artikulálatlan szavakkal próbáltam nyökögni neki a dalszöveget. A testem már nem bírta a további kínokat, és úgy éreztem, most már bármit megtennék azért, hogy abbahagyja.

Azt hiszem Ő volt maga Lucifer.
Napok teltek el így, további kínzással. Nem voltam többé hajlandó szóba állni ezzel a bestiával. A fájdalom kikészített teljesen. Szenvedtem.  Csak a halvány remény éltetett, hogy valaha megtalálnak, és végre kikerülök innen. Lehajtott fejjel vártam a megmentést. Az időérzékem teljesen felborult, azt sem tudtam, mikor volt éjszaka, nappal, és hogy egyáltalán mióta vagyok ott.
Minjung épp mellettem aludt, mikor zajt hallottam fentről. Felkaptam a fejemet, elképesztően izgatott lettem. Nem akartam kiabálni, mert akkor Minjung felébred, és abból nem sülhet ki jó. Ezért megvártam, amíg az illető letalál ide - a léptekből nagyon úgy tűnt hogy ide tart.

Az ajtó kinyílt, egy férfi kezet láttam. Ziháltam az izgatottságtól.
Csalódásomra nem a zsaruk jöttek. Egy öreg hajléktalan tévedt be ide.
- Segítsen..... - suttogtam, majd elkezdtem sírni. A férfi ittasnak tűnt.
- Hát teveled meg mi történt, he?
- Ő tette velem... – mutattam egyik ujjammal a mellettem alvó lányra. - Kínoz.... oldozzon el, kérem segítsen! - mondtam halkan.
- Eeeez??? - Az öreg kiabált. Szerintem egészen biztos, hogy nem volt józan.

Most már minden reményem elszállt. Minjung felébredt. Álmosan pislogott, majd a férfit meglátva hirtelen tágra nyílt a szeme, és felkelt. Odarohant a fiókhoz, és a pisztolyt a hajléktalanra szegezte, aki a szoba közepén tántorgott. Felrakta a kezét.
- Kicsijány, hát te meg mit csináltál? Tedd má’ le azt a játék pisztolyt! - röhögött.
- Ne jöjjön közelebb!! Mit keres itt?? - Minjung ordított mint a sakál. A pisztolyt két kézzel, remegve tartotta. Zihált.
- Libuskám, ez az én kéróm, ha nem tudtad volna! Inkább nekem kéne kérdeznem, hogy mit keres itt egy ilyen összevissza vagdosott ember, meg egy ilyen aranyoska kislány!
- SEGÍTSEN!!!! - kiabáltam.
- KUSS!!! - Minjung oda fordult felém, majd a hajléktalanra vissza. - Tűnjön innen, és senkinek ne szóljon erről, megértette? Ha közelebb jön, lelövöm!!
- Há’ és akkor én hova menjek mi? Kidob egy ilyen kis csitri a házamból? Végre találtam egy fasza lakatlan kérót, erre meg elfoglalják még azt is! Megáll az eszem még a bútorokat is én raktam ide, úgy guberáltam a többiekkel!
- Akkor most húzzon innen. Ha öt másodpercen belül nem tűnik el, akkor lelövöm!! Megértette??
- Jól van, jól van már jó’van...!! - a hajléktalan megfordult, és elindult. - De mikor mentek el innen azt azé megkérdezném...? – fordult vissza.
- MENJEN MÁR!!!
- Jó’van jó’van.... – intett, és kiment.
Elkeseredtem, és elkezdtem sírni. Végre volt valaki itt, és erre az is elmegy.

Elegem volt az egészből. Meg akartam halni, hogy végre vége legyen ennek a rémálomnak.
- Juuj, maciim. - Minjung odament hozzám. - Elmúlt a gyógyszer hatása ugye? Elmúlt. - Megsimogatta a sebhelyektől égő arcomat.
- MENJ A POKOLBA!!!! Menj a pokolba.... - Zokogtam. Tehetetlennek és magányosnak éreztem magam, és már tényleg úgy éreztem, hogy már egy fikarcnyi esély sincs arra, hogy bárki is segít.
- Sajnos nincs több ilyen gyógyszerem.... de amit akartam, azt már úgyis megtettem. Kiélveztem, amit csak lehetett. Most valami mókásabbat kell kitalálnunk. - Minjung gondolkodott. - Megvan! - Lerakta a pisztolyt az asztalra. - Megvan. Bár kár, hogy ezt így kell megtennem, hogy az anyag hatása már nem hat, de talán így még mókásabb lesz! Én… én meg foglak ízlelni, Taemin!- Hirtelen kinyitotta a száját, és a nyakamba harapott, egy hatalmasat. Én tágra nyitottam a számat, és akkorát ordítottam, amekkorát még soha. Éreztem, hogy a hangszálaim már szinte szétszakadnak, a látásom kezdett elmenni az átélt fájdalom mértékétől, pislákoltam, és homályossá vált minden.

 Minjung szó szerint kitépett egy darab bőrt a nyakamból, és a véremet kezdte el inni. Én csak ordítottam továbbra is, mint a sakál, ameddig csak tudtam.

- HAGYD ABBA! HAGYD ABBA!! INKÁBB ÖLJ MEG!!

A maradék könnyek folydogáltak végig sebes, eltorzult és meggyötört arcomon. Fájdalmamban teljes erőmből feszítettem a kezemmel a falba erősített láncokat, ökölbe szorítottam a kezemet, és már a körmeimet is a saját tenyerembe mélyesztettem.

Mikor már azt hittem, örökké itt fogok szenvedni, tényleg nem láttam már szinte semmit, hirtelen valami történt. Csak annyit láttam, hogy egy alak hátulról Minjungot leüti, és valamit ordít. Aztán minden sötétté vált.

Félig pislákolva észrevettem, hogy egy kórházban ébredtem. A fejemet megpróbáltam elfordítani, de annyira fájt mindenem, hogy rögtön felszisszentem. Lassan végignéztem a testemen, amely tele volt a ragtapaszokkal, kötésekkel. Infúzióm is volt.

Vége lenne?...

Bejött egy orvos és két asszisztens.
- Hát felébredt! Ezek szerint hála Istennek nincs kómában. - Egy öreg, szemüveges-szakállas doktor állt az ágyam mellett. Igazi tankönyvi. - Hogy érzi magát?
- Mindenem… fáj…

- Elhiszem, ezek után én sem érezném magam rózsásan. - Felvette a hallgatóját. - Elláttuk az összes sebét. Most megvizsgálom még egyszer a biztonság kedvéért, hogy van e bármi törése, vagy bármi baja, azokon kívül. Ó, és van egy jó hírem. A családja meglátogatja önt a mai napon!
- Szóval elkerültem onnan? Most már vége? Nincs több penge, kés, nincs többé Minjung?
- Valószínűleg igen. Többé nem kell szenvednie. – mosolygott rám, miközben meghallgatta a mellkasomat.
El sem hittem. Vége van? Hát érdemes volt bírnom?

Mérhetetlen megkönnyebbülés lett úrrá a lelkemen. A könnyek felgyűltek a szememben, és végig akartak volna gördülni az arcomon, ha a sok tapasztól tudtak volna. Nagyot sóhajtottam, és szélesen elmosolyodtam, bár alig bírtam a mimikámat érvényesíteni az arcomon lévő kötésektől. Szám elhúzódásakor az egész arcomon éreztem, hogy minden egyes seb húzódik és csíp, de nem érdekelt. Csak az volt a lényeg, hogy vége van a szenvedésnek.

...

Hónapokkal később

                                                                               

Visszavonultam, mint Idol.

Most itthon vagyok, és a szüleim segítségével élek.

A történtek után még mindig képtelen vagyok kimozdulni a házból úgy, hogy elhagyjam az utcát.

A rémálmaim éjjelente minden idegemet széttépik.

Minden egyes nap sírok,

és minden egyes nap elmondok egy átkot, hogy az a szemétláda, aki ezt tette velem, százszor többet szenvedjen az életében a fiatalkorúak börtönében, mint amennyit én szenvedtem abban az időszakban.

A sebeim helyén már csak hegek maradtak, ami elképesztően elcsúfította az egész testemet.

De nem ez zavart a leginkább… mert a lelkemen ezerszer több seb volt, mint a testemen – és azok bizony soha, de soha nem gyógyultak be.