2014. május 10., szombat

Boldog voltam [Chanyeol]



 https://31.media.tumblr.com/a10226d2acd21a860d460d9da2469c0e/tumblr_n5bnhuum1H1rblf33o2_500.gif

Boldog voltam, izgatott, mégis keserű és ideges.

Egy pulton ültem, és a lábamat türelmetlenül lóbáltam, miközben a telefonomat egyik kezemből másikba rakosgattam, és forgatgattam. Középső gombját szinte percenként nyomtam meg, hátha jelez bármi újat, és vagy ötször nyitottam meg újra a hívásnaplómat. Ötödszörre sem volt más benne egy ismeretlen szám hívásának mai időpontján kívül – 13:47 -, ránézve mégis megremegett a gyomrom, és zakatolni kezdett a szívem, a feltörekvő emlékektől.
A hangja visszhangzott a fejemben. Még ha csak egy perc volt az egész, szavainak foszlányai tisztán emlékeim közt éltek.
Fogalmam se volt semmiről. Annyi mindent szerettem volna tudni, amire vagy kaptam választ, vagy nem. És az a válasz vagy igaz volt, vagy nem.
A tömeget folyton pásztáztam. Körülöttem telefonokat, fényképezőgépeket szorongató lányok sorakoztak körbe-körbe. Bár zártkörű, limitált rendezvényről volt szó, így is elképesztő mennyiségű ember tömörült össze már a váróteremben, és a hangzavar kezdett lassan két óra várakozás után elviselhetetlenné válni.
Egyszer csak közeledni kezdett felém egy telefonáló, inges férfi, tekintete találkozott az enyémmel. Arca komoly volt, és egyáltalán nem barátságos. Felém vette az irányt, majd pár lépéssel előttem kinyomta a telefonját, és zsebre rakta.
- Te vagy a…
- Igen én vagyok.  – ugrottam le azonnal a pultról.
- Jó, gyere – hadarta, és hátam mögé téve kezét noszogatni kezdett, én pedig azon nyomban követni kezdtem kapkodó, sebes lépteit. A körülöttem csevegő lányok tekintete gyanúsan követni kezdett, szinte lyukat égettek bőrömbe. A férfi után szinte kocogva mentem, aki egy kártyával sikeresen kinyitott egy hátsó, eldugott ajtót, amely után egy sötétebb, hosszas folyosó következett. A következő ajtónál egy nagyobb darab biztonsági őr akadt utunkba, akinek a férfi biccentett – és így tettem én is, bár nem méltatott még egy pillantásra sem.
- Állj. Ő ki? – biccentett a fejével felém a pasas, miközben a „kísérőmre” nézett szigorúan.
- Áh, csak… - kezdett volna bele, de az őr közbevágott.
- Ide tartozik?
- Nem, de-
- Akkor nem mehet be.
A férfi sóhajtott egyet, és ciccegett egyet. Ezután rázni kezdte a fejét.
- Ezt mondtam, bassza meg… Chanyeol!! – kiabált, miután kinyitotta a bizonyos ajtót, amely előtt a kétajtós szekrény állt, és minden bizonnyal én be nem tehettem rajta a lábamat. A szívem megint dobbant egyet, mikor kimondta a nevét a férfi, és a tény továbbra is zakatoltatta, hogy Ő talán már csak egy ajtónyira van tőlem, fél év után.
Percekig álltam ott apró porszemként, miközben az őr tényleg úgy csinált, mintha levegő lennék. Én próbáltam azért hallgatózni, és a homályos, üvegszerű ajtón valamifajta betekintést nyerni, hátha legalább sziluettjét láthatom, vagy mély, búgó hangjának tónusát hallhatom tompán. De sajnos nem, semmi.
Csak reménykedni tudtam abban, hogy sikerül az, amiért itt vagyok.
Mikor közeledő lépteket kezdtem el hallani az ajtó mögül, azonnal odakaptam tekintetem, és mikor egy magas sziluett rajzolódott ki az üveg mögött, a szívem kihagyott egy ütemet. Az ajtó kinyílt, és a következő pillanatban Ő volt előttem, teljes hús-vér valójában… amely még mindig teljesen hihetetlen volt a számomra, hiába nem a legelső alkalom, hogy látom.
Haja most vöröses barna árnyalatban pompázott, tökéletesen, frissen beállítva. A jól ismert fekete-fehér feliratú „Wolf” pulóver fedte felsőtestét, és a laza hozzá tartozó nadrág. Pontosan úgy nézett ki, ahogyan majd a színpadon kell kinéznie – egyedül az álla alól hiányzott a szokásos mikrofon.
Halkan becsukta maga után az ajtót, majd biccentett egyet mosolyogva az őrnek, aki elégedetlenül megcsóválta a fejét. Ezután lepillantott rám, és szokásosan, alsó ajkát enyhén beharapva elmosolyodott, majd tenyerét hátam közepére helyezve kezdett el sietősen végigterelni a folyosón. Ő nagyokat lépett, én pedig csak szedtem a lábaimat, már szinte futva, miközben a szívem össze-vissza vert, és tenyerének érintése alatt hátam tűz forróvá vált. Illata, és a frissen fújt hajlakk szaga csapta meg minden léptünk után az orromat, melyet úgy szívtam csendesen magamba, mint akinek ez a lételeme.
Odaértünk az utolsó ajtóhoz, amely már a rajongóhadhoz vezetett. Az volt az egyetlen szerencsénk, hogy ez az ajtó nagyon hátul, eldugva volt elhelyezve egy lépcső alatt, így aligha találkozhattunk rajongóval, mert mindenki a koncertterem bejáratánál tobzódott, hogy minél előbb bejuthasson majd, és tolakodhasson.
Chanyeol apró résnyire kinyitotta az ajtót, majd kikukucskált rajta úgy, hogy ő már látott mindent, de őt aligha látták. Miután pár másodperc alatt megbizonyosodott róla, hogy tiszta a levegő, némán tátogta felém hogy „gyere”, és gyengéden megfogta a karomat. Gyors tempóban slisszoltunk át egy nem messze lévő újabb ajtóhoz a lépcső közelében, ahová Chanyeol egy mozdulattal belendített, és utánam lépett ő is. Az ajtót gyorsan, de hangtalanul becsukta, majd a kilincset elengedve leejtette karjait, és sóhajtott egyet, majd felém fordult. Tekintetünk találkozásakor azon nyomban széles mosolyra húzódott a szája, az én szívem pedig torkomban dobogott, és próbáltam viszonozni kedves arckifejezését, de túl zavarodott voltam, így csak szerényen mosolyogtam rá. Hatalmas, fekete szemei, melyben még saját magam tükröződését is fel tudtam fedezni, mindig teljes mértékben rabul ejtett. Sosem tudtam elképzelni, hogyan lehet, hogy valaki ilyen tökéletes módon nézzen ki.
És hogy egy ilyen ember előtt, miért én… miért pont én vagyok az, aki most itt áll.
- Szia! – köszönt lelkesen, majd lejjebb hajolva hozzám átölelt, én pedig szintén körbefontam karommal hátát. Szorosan bújtam mellkasához, magamba szívva parfümjének intenzív illatát, mely mindennél édesebb és bódítóbb volt. Örömöm torkomat szorongatta, de nem akartam magam bugyuta módon elsírni előtte, így visszatartottam.
Fogása ereszteni kezdett, így egy lépést hátráltam tőle, és kibontakoztam karjaiból.
- Gyere, üljünk le ide – mutatott egy asztal felé, ami a „terem” hátuljában állt. Olyan volt ez, mint valami fajta raktárnak használt helyiség: mindenféle kacat volt itt, köztünk az az asztal is, amelyre ketten felültünk.
- Fuhh… - sóhajtott egyet, majd felém fordult. - …ne haragudj, hogy csak így lehet megoldani. Nagyon szigorúak. – pislantott az ajtó felé, majd újból rám nézett.
- Jaj… dehogy is, már annak is örülök, hogy egyáltalán így találkozhattunk – mosolyogtam rá, és bár nagyon zavarban voltam, most már nyíltabban a szemébe mertem nézni. – Fogadjunk, hogy megint úgy vagy most itt, hogy egyáltalán nem szabadna… - vágtam aggodalmas képet.
Chanyeol legyintett egyet, majd azzal a kezével át is karolta a vállaimat, és még közelebbről nézett rám, amelytől teljesen elvarázsolódtam. – Nyugalom. Nem ez az első eset, és eddig sosem buktam le. Ügyes vagyok, ugye? – vigyorodott el, és kacsintott rám egyet. Én is elkuncogtam magam, mire ő kicsit közelebb húzott magához, és átkarolt kezével simogatni kezdte vállamat.
Egy pár másodperc erejéig csak néztünk egymás szemébe. Ő pilláit enyhén lehunyva tekintett le rám, én pedig csillogó tekintettel vizsgáltam arcának minden szegletét, de szinte egyetlen egy hibát sem találtam rajta. Tényleg olyan volt… mint a megtestesült tökéletesség. Ez számomra valami elképesztő volt.
- Jól vagy? – kérdezte halkan, kedvesen, amelytől teljesen elolvadtam. Másik kezével, amely eddig maga mellett támaszkodott az asztalon, gyengéden eltűrt egy tincset hosszú hajamból fülem mögé. Elvarázsolt. Kérdésére válaszolva némán, lassan bólogattam, ő pedig egyre közelebb és közelebb hajolt hozzám, míg nem parfümjének illata még intenzívebben érződött a levegőben, mint eddig, és lélegzetvételének egy-egy fuvallata is megbizsergette arcbőrömet.
Puha ajka gyengéden az enyémhez ért. Elképesztő érzés volt, Chanyeol rettenetesen jól csókolt, oly módon, amitől az ember egyik pillanatról a másikba bekapcsolt. Mikor csókunk elmélyült, kezeimmel körbefogtam derekát, és egyik combomat átvetettem az övén, hogy még közelebb lehessünk.
Keze ezen combomra simult, melytől libabőrössé váltam. Egyik kezemmel nyaka hátuljára osontam, azért ügyelve arra, hogy a haját sértetlenül hagyjam. Pulóverének nyakába egy-két ujjammal bekandikáltam, és ott cirógattam bársonyos bőrét. Eközben Chanyeol nyelvével már végig érzékelte alsó ajkamnak csaknem minden területét, és egyszer csak behatolt nedves izmával számba. Eszméletlen, harmonikus tánc vette kezdetét, melybe mindketten teljes mértékben belemerültünk. Szemeinket lehunytunk, kezeink le is álltak, csakis nyelves csókunk minden mozzanatára koncentráltunk; a teremben csak orrunkon keresztül fújtatott levegőnk hangja hallatszott.
Percekig így lehettünk, míg nem egy apró kattanásra lettünk figyelmesek valahonnét, a teremből. Ez személy szerint engem kizökkentett a dologból, így szemöldökömet összeráncolva, lassan résnyire felnyitottam a pilláim, és oldalra sandítottam.
Azonnal kimeredtek szemeim, és egy pillanat alatt elrebbentem Chanyeoltól, aki bár egy pár pillanattal később, de felfogta, mi a gond.
- EZ ITT FÉNYKÉPEZ, CHANYEOL!
- Mi, a-
- Oppa! – rontott be végül hirtelen egy lány a terembe, Chanyeol nevét fennhangon „sipítva”, majd végül még valaki, és még hárman, aztán immár lassan kezdett megjelenni az egész rajongó-had, aki korábban odakinn állt.

https://24.media.tumblr.com/eda54933e29291562d68f60cffe2386a/tumblr_n5bnhuum1H1rblf33o1_500.gif

Valahonnét meglátták, hogy mi itt vagyunk. Vagy az szólt nekik, aki itt fényképezett minket, miközben… smároltunk.
Mindketten leugrottunk az asztalról, de a lányok rohamot indítottak. Mindenki egyre közelebb akart lenni Chanyeolhoz, engem pedig egyre távolabb taszítottak. Chanyeol kétségbeesetten kapkodta a fejét ide-oda, egyszer rám nézett, egyszer pedig bosszankodva egy-egy tolakodó, lökdösődő „rajongóra”. A tömegben nézett gondolom egy-egy biztonsági őr után is, hogy hátha megjelenik.
Lassan valahogy sikerült kijutnunk a terem ajtaján. Ekkor azonban egy ordibáló „kétajtós szekrény” megjelent, aki integetett Chanyeol felé, viszont ő már azt sem tudta, hová figyeljen. Az őr a kezét nyújtotta neki, ő pedig megfogta azt, és így nagyobb segítséggel tudott túljutni a tömeg maradék részén, egészen a kártyás ajtóig. Miután az kinyílott, és bejutottak rajta, az őr visszatartotta a becsődülő fanokat, míg Chanyeol berohant a folyosón, hátra sem nézve. Az ajtó lassan becsukódott, és eltűnt a szemem elől futó alakja.
Eközben engem már százan lefényképeztek, lökdöstek, ordítottak velem, kérdezősködtek és rángattak. Én is igyekeztem túljutni a tömegen, valahogyan kijutni az épületből úgy egyáltalán. De mindenki utánam jött.
- Hagyjatok békén! Elég! ELÉG! – ordítottam velük, de csak arcokkal találtam szemben magam. Egyik dühös, másik nevető, harmadik szomorú volt, fogalmam sem volt, mit tegyek.
Végül sikerült a lifthez jutnom, amibe beszálltam, de velem együtt betömörült még annyi lány, ahányan csak befértünk. Alig tudott az ajtó becsukódni.
- Komolyan, komolyan te vagy Chanyeol barátnője?
- Azt hiszed vagy valaki? Oppa téged nem szeret!
- Nem lehetsz a barátnője!
- Kérlek, add nekem Oppát!
- Oppa az enyém! Te kurva!
Befogtam a fülem, amíg le nem értünk.
- Engedjetek!! – kiabáltam, és valahogyan kivergődtem közöttük. Eddigre már a tömeg többi része leért lépcsőn keresztül. Én valahogy kifutottam az épületből, de hála az égnek ide már nem mindenki jött utánam, mert a koncertet meg akarták nézni.  Úgyhogy… csak azok jöttek utánam,
akik gyűlöltek azért, amit láttak
és a pokolra kívántak.
Futottam, de ők csak rohantak utánam, mindenféle szavakkal illettek. Nem tudtam hová menekülni egyszerűen. Már minden utcába bementem, míg nem a legszerencsétlenebb módon egy olyan helyre jutottam, amely nem olyan népes.
Ezek megőrültek.
- Mi van? Jó az én Oppámmal, smárolni mi? Mi? Tudod mekkora a farka, mi? – jött oda az egyik idióta, undorító lány, és pofozgatni kezdte az arcomat, én pedig csak hátráltam. Aztán egy házfalhoz értem, és nem volt visszaút.
Szitkozódások, fenyegetések. A ruhámat tépték, a hajamat, majd a pofozgatások igazi ütésekké erősödtek fel, míg nem egyszer csak azt vettem észre, hogy a földre kerülök. Az ütések helyett rúgások érték testemet, és ez így folytatódott tovább.
Ezek őrültek.
Ezek halottan akarnak látni.

Vért köpök a földre. A szemembe is belerúgtak, már nem látok.
Teljes a sötétség. Már a mocskos hangok is kezdenek elhalványulni, és csak a gyötrelmes fájdalom marad.

Pedig én csak boldog akartam lenni…
és addig a pár percig, míg vele lehettem….
boldog is voltam.

http://origincache-prn.fbcdn.net/1170265_1384183991830435_1881800109_a.jpg

2014. május 6., kedd

Love ruins or repairs? - 4. rész




Chanyeol gyomra gombócban volt, miközben ott állt a 317-es feliratú, világos fa színű ajtó előtt. A sietéstől zilált, haja össze-vissza állt, öltönye ferdén lógott rajta, és teljesen ki volt melegedve. Mikor pár másodperc elteltével meghallotta a kilincs kattanását, egy pillanatra megállt ereiben a vér.
Majd mikor meglátta azt az általa nagyon is jól ismert, igéző, mély, fekete tekintetet felbukkanni a nyitódó ajtó mögül, a gyomrában lévő gombóc helyére pillangók költöztek. Arca felderült, széles vigyor jelent meg rajta, azonban mikor észrevette, hogy a másik ezt teljesen komoly kifejezéssel viszonozza, neki is eltűnt a mosoly arcáról. Aggodalmasan fürkészte az előtte álló, jócskán alacsonyabb termetű férfi mimikáját, akin inkább talán dühöt és sajnálatot lehetett felfedezni , mint sem örömöt.
…De vajon mi volt a lelkében?...
- Gyere be. – mondta, majd lehajtott fejjel kijjebb nyitotta Chanyeol számára az ajtót, aki lassan, bizonytalanul lépte át a küszöböt, és sétált be a hotelszobába.
Leült az egyik fotelbe, és csak nézte, ahogyan Kyungsoo lassan becsukja az ajtót, majd szüntelenül a földet fürkészve ő is helyet foglal az ágyon.
Egész lényét végigmérte. Tíz év változásait vizsgálta rajta: termete ugyanolyan alacsony maradt, teste viszont kiférfiasodott. Háta szélesebbé vált, karjai megvastagodtak. Arca soványabb lett, így kiemelve finom arccsontjainak vonásait. A szája azonban ugyanolyan húsos, formás, és kívánatos maradt a számára, mint akkor. Chanyeol az alsó ajkába harapott, mikor azoknak az ajkaknak puha érintése és zamata eszébe jutott. Talán még a nyál is összefutott a szájában, és zavarában kezét tördelte. Egyszerűen azt érezte, most azonnal odamenne hozzá, és ugyanúgy magához ölelné, sajátjának tudná a kistermetű testet, mint akkor.
Az érzései semmit sem változtak.
- Khm, szóval… - fészkelődött zavarodottan Chanyeol. Egykor ez az ember volt az egyetlen személy az életében, akivel felszabadultan tudta magát érezni, önmaga lehetett, most pedig itt ül előtte, és alig mer hozzá beszélni. – Miért jöttél oda, Kyungsoo? Miért tíz év után? – A kérdései feltevése során váratlanul egy pillanat alatt ismét gombóc került a torkába, melytől megváltozott a hangja. - Miért pont most? Hol voltál eddig? Ennyit jelentettem neked? Komolyan? – Arcán legördültek a könnycseppek, majd álláról lehullva beleivódtak feketenadrágjának szövetébe. Fejét enyhén lehajtva sandított felfelé Kyungsoora.
Az alacsonyabbik összeráncolta a szemöldökét, és száját összeszorította. Ujjai idegesen táncoltak az ágy takaróján. Szinte harapni lehetett volna körülötte a feszültséget, amelyet Chanyeol a legkevésbé sem értett. Csak rettenetesen fájt neki… kegyetlenül.
Ahogy teltek a másodpercek, egyre több kis apró darabka tépődött ki szívéből.
- A szüleim? Csak a szüleim voltak azok akik miatt elhagytál Kyungsoo? Tudod egyáltalán, hogy mit jelent az, hogy engem elhagytál? – Chanyeol hangja egyre mérgesebb és követelőbb lett. – Tudod? Nem tudod?
Felállt a helyéről, és közelebb lépett az ágyon ülőhöz. Előtte állt, lehajolt hozzá, és egyenesen az arcába nézett, mire Kyungsoo felsandított rá. Szemében harag és düh csillogott. Mikor Chanyeol meglátta ezt a tekintetet, ajkába harapva ismét szorongatta torkát a sírás.
- Hát persze hogy nem tudod!! – fakadt ki, és egyre közelebb hajolt, miközben kiabálni kezdett. – Nem tudod, mert te nem szeretsz! Sohasem szerettél engem, Kyungsoo, igaz? Te gyűlölsz engem!!! Akkor meg miért vagy itt, hm?? Azért, hogy még inkább széttépd a lelkemet, ami tíz éve gyötör a hiányoddal?! Mit keresel most itt? VÁLASZOLJ!
Kyungsoo állkapcsa megfeszült, és hatalmasat nyelt, miközben Chanyeol könnyektől ázott, meggyötört, fáradt arca már csak centiméterekkel tőle követelte villogó tekintettel a válaszát.
Nem tudta tovább tartani magát.
Egy pillanat alatt termettek kezei a magasabbik tarkóján, és magához rántva őt, húsos ajkaival ráharapott a másikéra, aki szinte csak egy tized másodpercig volt meglepett, mert azonnal, készségesen idomult hozzá. Kérdések nélkül mozdult meg Chanyeol keze is, a kisebbik nyakának hátuljára tapadva, így döntötte hátra őt, és teljes testével ráfeküdt. Feljebb másztak az ágyon, közben egymás szájától egy pillanat erejéig sem eltávolodva. Szívták, harapdálták, szinte falták egymás ajkait, miközben szinte észrevehetetlenül hámozták, tépték le egymásról a ruhadarabokat, hanyagul a földre hajítva. Egy szempillantás alatt már mindkét férfi teljesen csupaszon feküdt az ágyon egymásba gabalyodva. Ott simították egymást, ahol érték, Chanyeol nagy tenyerei annyiszor siklottak végig azon a testen, amelyért tíz éven keresztül epekedett, ahányszor csak tudtak.
Egyszer csak nagy nehezen eltávolodott a másik ajkaitól, amelyek merészen csillogtak a nyáltól, mely rájuk tapadt a heves csók közben. Chanyeol, vágytól égő pillantással nézett imádott fekete bogár szemekbe, majd egy nagy fújtatás közben odahajolt a másik nyakához, akit beborított a libabőr. Chanyeol szüntelenül csókolgatta azt a nagyon is jól ismert nyakat, melynek minden szegletén pontosan tudta, hol érzékeny, és miféle reakciókat várhat a másiktól, ha ott kényezteti őt.

A szobában nem hallatszott más, csak a két férfi mohó, éhes sóhajai és nyögései. Tíz év szomjúságát próbálták most csillapítani. Testük verejtékben úszott, és teljes egészében remegett a vágytól. Hiába voltak olyan közel egymáshoz, amennyire csak tudtak: abban a pillanatban nem létezett „elég”.
A gyönyör mindkettejüket elérte hamar, melytől szinte elvakultak. Chanyeol remegve borult az alatta fekvőre, kiben még forró tagja lüktetett. A lámpa halvány fénye meg-megcsillant a zilálástól szaporán fel-le emelkedő, verejtékes hátán. Ajkaival apró csókokat hintett lehunyt szemmel Kyungsoo nedves nyakára, aki még mindig alig hallható, de hangos sóhajokat préselt ki magából, míg szívverése kissé lejjebb nem lassult. Remegő kézzel karolta át a ránehézkedő Chanyeol nyakát, és ujjaival beletúrt ázott tincsei közé.
Imádta az elmúlt percek minden egyes momentumát. Nem tudott volna ennél tökéletesebb alkalmat elképzelni, és legszívesebben megállította volna az időt.
Azonban valami mégis rávette arra, hogy Chanyeolt finoman letessékelje magáról, és felálljon az ágyról.
- Kyungsoo… – szólt Chanyeol még mindig remegő, mély hangján az alacsonyabbikhoz, aki háttal állt neki, és a falat nézte.
- Öltözz fel. Kérlek. – mondta hidegen.
Chanyeol értetlenül nézett rá, és felszedte ruháit a földről.
- Nem teheted – szólt, miközben ruháit magára kapta. – nem teheted ezt.
- De igen Chanyeol! Csak azért kerestelek meg, mert épp alkalmat kerestem! Ennyi! – emelte fel hangját, de még mindig a falnak beszélt. Hangján hallatszott, hogy a sírás fojtogatja.
- Nem hiszem el. – lépdelt felé Chanyeol, és egyre dühösebbé vált. – Nem hiszem el amit mondasz, Kyungsoo – megfogta a vállát, és maga felé fordította. Szemében ismét ugyanazt látta, mint amit akkor, mikor belépett az ajtón: dühöt, és könnyeket. – Te szeretsz engem. – mondta az arcába, és az ő szemében is könnyek gyűltek.
- Menj, Chanyeol! – kiabált Kyungsoo, de nem tudott a magasabbik szemébe nézni. A mögötte lévő fehér falra meredt.
- Nem.
- MENJ! – ordította immár az arcába, és határozott mozdulattal kitolta az ajtón.
- Én holnap is itt leszek Kyungsoo! Tudom, hogy te is itt leszel! El fogok ide jönni, és nem foglak többet elveszíteni!! – kiabálta Chanyeol az ajtó mögül, Kyungsoon pedig eluralkodott a zokogás, és arcát kezeibe temetve, háttal az ajtónak támaszkodva a földre csúszott.
Chanyeol könnyekkel áztatott arccal baktatott lefelé a hotel lépcsőjén, egyenesen az utcára. Éjjel volt már, a hideg levegő megcsapta nedves arcát. Erőteljes léptekkel igyekezett kocsija felé, melynek sofőr ülésére beült, és a kormányra borulva sírt.
Semmit sem értett, csak azt tudta, hogy milliónyi apró seb vérzett most a szívén.
A telefonját érezte rezegni zsebében. A gombot megnyomva látta, hogy már hajnali két óra volt, és öt nem fogadott hívást jelzett a képernyő.

„Akkor hasított belém a tudat, hogy nekem már van egy családom. Egy életem. Amit egyik pillanatról a másikra elfelejtettem.”