Zongoralecke [Sehun] - 3. rész

     - Gyerekek, ugye újból megköszöntétek szépen Mr.Oh-nak a segítségét az órán? – kérdeztem kis csemetéimet a következő zongoraóra utáni vacsoránkon.

Én faragatlan, annyira sietve hoztam őket el, hogy eszembe sem jutott.

     - Igen… - bólogatott Minzy, és tovább eszegette a vacsoráját. Valami furcsaságot éreztem a gyerekeimen – az anyai megérzések sosem hazudnak. Túl csendesek voltak, és össze- összenéztek, főleg mikor szó került a zongoraóráról. Talán történt valami?

     - Mi az kicsikéim? Nem volt jó a zongoraóra?

     - De jó volt, csak… - mondta Minzy.

     - Ma Sehun bácsi… kiabált. – folytatta KangJoon elhalkuló hangon, mire az én szemöldököm az egekig szökött.

     Mi? De hát… ő sosem…

     - Kiabált? Mivel mérgesítettétek fel ennyire?

     - Nem velünk… a nénivel aki jönni szokott hozzá – folytatta fiam.

     - A néni olyan csúnyát mondott… - temette kiskezeibe arcát Minzy, mire KangJoon felkacagott.

     - Tényleg! Azt hogy kurva?

     - Ne mondd ki! – válaszolt Minzy.

     - „Ki volt az a kurva akit a kocsiddal vittél?” – mondta elváltoztatott hangon KangJoon, gondolom a „nénit” imitálva, és tovább kacagott. Az én kezemből kiesett a villa, és ledöbbent arccal ültem gyermekemmel szemben.

     Elhatároztam, hogy most már tényleg meg fogom kérdezni Mr.Oh-t erről a nőről, még akkor is ha nekem ehhez nincs sok közöm – bár ha igaz gyermekem idézete, akkor lehetséges, hogy nem másról volt szó, mint rólam. Ezen kívül az, hogy az én gyermekeimnek ezt kell hallgatnia, és ilyeneket hallanak, már egyáltalán nem mindegy. Úgyhogy azt gondoltam, most direkt előbb megyek értük, hátha elcsípem még azt a bizonyos egyént.

     Feszülten sétáltam már fél hétkor a huszonhármas terem felé, és folyton azt gondoltam, „áh, úgysem lesz ott”. Azonban mikor közelebb értem, egy hangyányit görcsbe rándult a gyomrom, mikor hallottam egy női hangot kiszűrődni a teremből. Idegesen nyomtam le a kilincset.

     Egy magas, hosszú, barna hajú nő állt a terem közepén (bár talán csak azért volt magas, mert magassarkú volt rajta). Mikor kinyitottam az ajtót, épp háttal állt nekem Mr.Oh felé fordulva.

     - Jó estét kívánok – köszöntem halkan, és egy aprót meg is hajoltam. – Én csak jöttem a gyerekekért.

Mikor meghallotta hogy köszöntem, a nő felém fordult, és úgy tűnt hogy amint meglát, rögtön szinte villámokat szór a szeme.

     - Ő az! – mutatott hirtelen felém, majd ismét Mr.Oh felé kapta a fejét. - Őt láttam ugye? Vele csalsz, mi?! Egy szülővel csalsz! Ez szép Sehun, gratulálok! Most még inkább leírtad magad nálam, te szerencsétlen!

     Hirtelen köpni nyelni nem tudtam, és a fejem lángokban kezdett égni. Mr.Oh-ra siklott a tekintetem, aki úgy tűnt, rettentően ideges. Sajnálkozó pillantást vetett felém, és száját összeszorítva hosszasat pislogott, majd a nőre nézett – azonban ekkor már nézésében csakis kizárólag megvetést lehetett látni.

     - Mondtam, már, hogy menj innen, és ne zavarj a munkahelyemen. Hányszor kell még elmondanom? Hányszor? – kérdezte halkan és taglaltan. Hangjában mérhetetlen feszültség lakozott. Szerintem ha a gyerekek és én nem lettünk volna ott, már rég kiabált volna.

     - Hát, ennyi. Ennél nyilvánvalóbb már nem is lehetnél, Oh Sehun – kacagott fel gúnyosan a nő csípőre tett kézzel. – Nincs is jobb, mint a munkahelyen csajozni. Ott úgysem jön rá az idióta barátnőd, ugye? Hát sajnos ez nem jött össze, mert már biztosan tudom!!

     - Sajnálom, de ön téved – szedtem össze a bátorságomat, és motyogva megszólaltam. Sebes léptekkel odamentem a gyerekekhez, és kézen fogtam őket. Mr.Oh egy pillanatra még a szemembe nézett, és láttam rajta, hogy rettenetesen szégyelli magát. Nem tudtam, mit higgyek, teljesen össze voltam zavarodva, és már azt is megbántam, hogy ennyire közel engedtem magamhoz őt, így elnéztem tekintetéből, és sebesen kiviharzottam a teremből. Az ajtót elhagyva még félig-meddig hallottam, ahogyan rikácsolni kezd a nő, de szerencsére nem értettem, hogy mit.

     Az elkövetkező napokban rettentő feszült voltam, és nem tudtam hogy mitévő legyek.

Bűnösnek éreztem magam. Az a nő Mr.Oh barátnője volt… és valószínű látta, hogy a tanár úr hozzánk jön. Ezért most azt gondolja, hogy Mr.Oh megcsalja velem.

     Én vagyok az oka, amiért Mr.Oh magánéletében problémák vannak. Nem csináltam igazából semmit, de nagyon is tudtam, hogy a szívem legmélyén kedveltem Mr.Oh-t… és vonzódtam hozzá.

     Elfelejtettem azokat a dolgokat, amelyeken kezdetben rögtön aggódni kezdtem, mikor éreztem magamon, hogy megfogott a személyisége. Túlságosan közel kerültem hozzá… nem lett volna szabad.

     - Mrs. Kim, én nagyon sajnálom a múltkor történteket – kezdett neki rögtön Mr.Oh, mikor beléptem az ajtón a gyerekekért. Már akkor meg akarta beszélni mikor vittem őket, de nem akartam a gyerekek órájából elvenni az időt, szóval inkább azt mondtam, sietek. De most muszáj volt megbeszélnünk – igen, ez egy olyan dolog amit nem lehetett elkerülni.

     - Mr.Oh… - szóltam közbe, de ő csak tovább sajnálkozott.

     - Ne haragudjon, hogy ilyen viselkedést tanúsítottam a gyermekei jelenlétében. Tudja, mostanában problémák vannak a magánéletemben, és bármit csinálok, Ő egyszerűen idejön és…

     - Mr.Oh – szóltam újból, és úgy tűnik ezt már meghallotta, mert leállt mondanivalójával. – Azt hiszem… egy másik zeneiskolába kellene vinnem a gyerekeket.

     - Tessék? – nézett rám kétségbeeséssel a szemében. – Nem, nem…  ha csak a történtek miatt tenné, akkor kérem verje ezt ki a fejéből, erre egyáltalán nincs szükség….

     - Nem akarok gondot okozni a magánéletében, még hogyha alaptalan is a barátnője gyanúsítása – szívtam meg magam, és váratlanul apró gombóc keletkezett a torkomban. A szívem szakadt meg ha belegondoltam, hogy többé nem hozzá hozom a kicsiket, vagy pedig hogy… én nem találkozom vele többé. De már nagyon sokat gondolkoztam ezen, éjszakákon át, és otthon már eldöntöttem. Nem gyengülhetek most el.

     - Miket beszél? Dehogy okoz gondot!

     - De igen. A legutóbbi eset… kitűnően mutatta ezt, és nem is bánom. Nekem biztosan nem mondta volna el tapintatból. De így már legalább kiderült, hogy miattam vannak problémái a kapcsolatában. Én egyáltalán nem szerettem volna gondot okozni, és továbbra sem akarok, szóval, talán jobb lesz, ha…

     - Nem! – vágott hirtelen közbe Mr.Oh. - Épp ellenkezőleg... amióta találkoztam magával... sokkal jobban érzem magam. – Kicsit megfinomodott a hangja, és zavarba jött. - Én tényleg... kedvelem magát.

     Amint felfogtam mondatát, gyomrom megremegett, és éreztem, hogy fejembe fut a melegség. Nagyot nyeltem, és hirtelen nem is tudtam, mit mondjak.

     - Mr. Oh... ne... ne beszéljen ilyesmiket. Én... sokkal idősebb vagyok magánál, önnek pedig van is élettársa... – mondtam halk, remegő hangon, és képtelen voltam a szemébe nézni. Zavaromban ide-oda tűrögettem a nap folyamán összekuszálódott, felfogott hajam kilógó tincseit.

     - Már nem az élettársam. Aznap szakítottam vele.

     Ugye… ugye hogy nem én voltam az oka?!

     - Ah... de remélem nem én voltam az oka. Csak mert... tudnia kell, hogy én... – motyogtam össze vissza.

     Mr.Oh egy lépéssel közelebb jött hozzám.

     - Mrs. Kim… kérem. Csak... csak egy esélyt adjon nekem. Én... tényleg, nem fogok erőltetni semmit. De... én már régebb óta látom magán, hogy Ön is szeretné.

     Teljesen levert a víz, és mivel már azt sem tudtam, mit ejtek ki a számon, ha kinyitom, inkább hallgattam. A gondolataim teljesen kuszák voltak, egyetlen egy épkézláb, kivehető gondolat nem volt közöttük. Össze voltam zavarodva, és úgy éreztem, az egész fejem lángol.

     A gyerekeimre siklott a tekintetem, akik a zongoraszéken ülve pislogtak ránk.

     - Én... nem tudom. A... a gyerekek biztosan már türelmetlenek. Jövő héten hozom őket. – hadartam gyorsan és halkan, továbbra is a földet vizslatva, majd bólintottam egyet, kézen fogtam a kicsiket, és kivonultam velük a teremből, amilyen gyorsan csak lehetett.

     ISTENEM… Istenem, Istenem!!

     Minden nap eszembe jutottak a mondatai, és kristály tisztán a fejemben visszhangoztak. Nem bírtam semmire sem koncentrálni, elejtettem a dolgokat, szóltak hozzám, én pedig háromszor kérdeztem vissza, miután végigmondták mondanivalójukat. Még a munkahelyemen is megkérdezte az egyik kollégám, hogy „mi van veled, Minjung? Csak nem szerelmes vagy?”- én persze rögtön eltereltem a témát, de beleültették a bogarat a fülembe. Talán… szerelmes lennék belé? Vagy pedig csak túl furcsa számomra, hogy a volt férjemen kívül más is szóba állna velem?

     Rengeteget gondolkoztam egyedül fekve a hálószobámban, és a plafont bámulva.

     Fiatalabb volt, mint én, és a gyerekeim tanára. De nem csak ezek voltak azok, melyek aggasztottak volna engem, ha bármiféle kapcsolatba keveredek vele… volt még valami, ami okot adott számomra az őrlődésre, és arra, hogy hezitáljak.

     A következő zongoraóránál még izgatottabb voltam, mint akkor, mikor másodszorra találkoztam vele életemben. Egész máshogyan pillantottam az arcára mikor beléptem az ajtón, mikor már tudtam, hogy nem közömbös felém. Ezt rajta is láttam, mikor barátságos mosollyal köszönt.

Egyenlőre nem mondott semmit nekem ezzel kapcsolatosan… de az óra végén, mikor kimentünk a zeneiskola kapuján, éreztem, hogy nem fogok elmenni anélkül, hogy ne kerüljön ez az egész szóba.

     - Mondja Mrs. Kim… - szólított végül meg, én pedig felé fordultam. A sötét utcában csak félig-meddig láttam arca rajzolatát. - Lenne kedve valamelyik este eljönni velem vacsorázni?

     ...Vacsorázni?

     Randizni hív?         

     Az arcomon látszódhatott a döbbenet, mivel a gyerekek kuncogni kezdtek. Egy szúrós pillantást vetettem feléjük, mire ők pontosan tudták, hogy el kell hallgatni, és így is tettek. Aztán konstatáltam hogy végre kellene valamit mondani, mert másodpercek óta csak hallgatok.

     - Kérem, én szeretném jobban megismerni magát. Nem a gyerekeket... magát. – törte meg halk hangjával a csendet Mr.Oh.

     - Én... nem is tudom mit mondjak, a... a gyerekeket addig hová tenném? – makogtam, és totál hülyének éreztem magam, amiért automatikusan kifogást kezdtem gyártani.

     - Ha jól emlékszem azt mondta, a szomszédjuk vigyázni szokott rájuk... de ha kell, ők is jöhetnek.      Csak gondoltam, talán jobban tudnánk beszélgetni, ha csak ketten volnánk.

     Jézusom… - dörzsöltem meg az arcomat egyik kezemmel, és egy aprót sóhajtottam. – Válaszolj már, te szerencsétlen! – noszogattam magamat belülről, mint valami elmehibbant. A fejem megint felgyulladt, mint egy gyufa.

     - Me.. meg egyébként is, önnek nem korombeli nőkkel kellene ismerkednie, akiknek már gyereke van. Egy ilyen fiatal férfinek mint ön... – gyártottam újból a kifogásokat, és mellettünk a járda betonját vizslattam.

     - Ne aggódjon már annyit ezen. Én huszonnégy vagyok... Ön pedig ha jól tudom, huszonhét.

     - Mindjárt huszonnyolc.

     - Akkor is... három év, nem sok idő. Engem nem zavar semmi azok közül, amiket ön felsorolt. – vált egyre határozottabbá Mr.Oh, de aztán sóhajtott egyet, és elnézett a tekintetemből. - De... ha van valami ami esetleg önt zavarja... ha nem akar semmi ilyesmit, akkor mondja meg, és én nem erőltetem.

     AKAROM! Istenem... miért vagyok ilyen? Miért nem hagyom? Itt van ez a férfi velem szemben… érdeklődik felőlem, és én olyan dolgok miatt szeretnék róla lemondani, amelyek koránt sem biztos, hogy be fognak következni.

     - Nem, nem erről van szó, én csak... nem tudom. Annyira furcsa ez az egész. Megszoktam, hogy teljesen egyedül vagyok... hogy nincs senki aki mellettem lenne az életben.

     - És jó így önnek? – nézett újból a szemembe.

     - Hát... nem. – válaszoltam szinte alig hallgatóan.

     - Akkor miért ne adhatna egy esélyt magának?

     Igaza van. Adnom kell egy esélyt… legalább egy esélyt ennek az egésznek.

     - Jó rendben. – nyögtem végre ki. Minden bátorságomat összeszedtem, és az arcába néztem. - Azt hiszem a hétvégén ráérek.

     - Remek! – ragyogott fel az arca. - Mit szólna a szombathoz? Már tudom hol lakik, így önért tudok menni. Ismerek egy nagyon jó helyet, kellemes étterem, sokat szoktam járni oda. Mit szólna, ha oda mennénk?

     - Azt hiszem ez jól hangzik – mosolyodtam el. Próbáltam kiüríteni a fejemet, és csupa optimista dologgal megtölteni. Amitől félünk, az nem biztos hogy bekövetkezik. Igaz…?

     - Akkor szombat este hétre ott leszek.
     - Rendben van – mosolyogtam rá, majd ismét éreztem, hogy kissé zavarba jövök, és elnézek a tekintetéből. Eltűrtem a hajamból pár tincset, majd mikor éreztem, hogy a csend beült közénk, de ő még mindig rám néz, ismét visszatekintettem rá. Szelíden mosolygott rám, és áradt belőle a gyengédség. Talán még sosem néztünk egymás tekintetébe csendben ilyen hosszasan… valamit éreztem ekkor megmozdulni a levegőben. Egy pár másodpercig bírtam állni csak tekintetét aztán kislányom köhécselését meghallva rögtön elnéztem gyermekeim felé.

     - Gyertek, menjünk haza – szóltam hozzájuk, majd kézen fogtam őket. – Jó éjt, Mr.Oh.

     - Jó éjszakát.

Zongoralecke [Sehun] - 2. rész

 

     A következő zongoraórára vegyes érzelmekkel vittem a gyerekeket. Furcsa volt hallani bármi negatív benyomást az óráról, mert eddig mindig felhőtlenül áradoztak róla, most valahogy mégis zavart, hogy volt valami, ami nem tetszett nekik benne. Zavart annak a bizonyos nőnek a felbukkanása, de… csakis a gyerekeim miatt. Nem akartam, hogy bármilyen formában kevésbé élvezetessé váljon számukra az óra, bár azt mondták, velük ugyanolyan kedves Mr.Oh, mint mindig, és csak a „nénivel” vitatkozik egy kicsit. Csemetéimnek elmagyaráztam, hogy ha bármi változást észlelnek a tanár úr feléjük mutatott viselkedésében, szóljanak nekem.

     Mr.Oh mint minden óra előtt, most is nagyon aranyos volt. Nyilvánvalóan nem kérdeztem rá erre a dologra, mert nincs közöm hozzá.

     A gyerekek persze megint teljesen jókedvvel jöttek ki az óráról. Azon járt az agyam, hogy vajon a „néni” megint itt járhatott?

     - Mondja, hogy haladnak? Rendben van minden? – kérdeztem a szokásos „beszélgető helyünkön” Mr.Oh-tól.

     - Persze, a lehető legnagyobb rendben. Minzynek egyébként pedig különösen jó érzéke van a zongorához, holott ő talán kicsit aktívabb is, mint KangJoon.

     - Talán jobban szereti a lovakat – viccelődtem.

     - Nem, nem csak erről van szó – mosolygott kislányom felé Mr.Oh. – Az csak egy kezdőlöket volt a részemről, egy kis motivációként; de abszolút látom rajta, hogy élvezi csinálni. Ahhoz képest milyen aktív, hamar megcsinálja a dolgokat amiket mondok neki, és az is látszik, hogy otthon gyakorol.

     - Nos igen, nem is kell valami sokat nyúzni érte. KangJoont már inkább.

     - A fiú gyerekeknél ez természetes. Őket kevésbé szokták érdekelni az ilyen dolgok, mint a zene; általában inkább a sportért, vagy valami mozgalmasabb tevékenységért vannak oda.

     - KangJoon egyébként nem igen. Ő kicsit visszahúzódóbb, mint a többi fiú… ezért akartam valami egyéni órára íratni, és nem csoportosba. Nagy csoportban frusztráltan érzi magát, és nincs is annyi túlbuzgó energia benne amit le kéne vezetni. Bár komolyan, nem is értem hogy még mindig hogy van erejük ilyenkor ennyit futkorászni – néztem mosolyogva a folyosón fogócskázó gyerekeimre. – Ők járnak minden féle órára, mégis én fáradok el a nap végére! – nevettem.

     - Ah, ez teljesen érthető. Egyedül biztosan nem lehet könnyű.

     Mosolyom egy pillanatra az arcomra fagyott.

     Várjunk… ő honnan tudja, hogy egyedülálló vagyok?

     Aztán gyerekeimre nézve a válasz is azonnal felötlött a fejemben.

     - Oh… szóval sokat mesélnek, ugye? – néztem Mr.Oh-ra zavartan mosolyogva.

     - Jaj – villant be a tanár úr fejébe is, hogy mit is mondott. – Elnézést – vakarta zavartan a tarkóját – tudja, tényleg sokat mesélnek, és véletlenül valahogy ez is szóba keveredett… én nem szoktam kérdezni semmi ilyesmiről, esküszöm.

     - Nem, semmi gond. Ez is hozzájuk tartozik, és… nincs ebben semmi különös, ugye? – mosolyogtam nyugtatóan Mr.Oh-ra, bár még mindig volt bennem egy kis frusztráció, mert hiszen mégiscsak a magánéletemről volt szó.

     - Nos… ha belegondolok, tényleg hozzájuk tartozik. A gyerekek között egyébként nagyon észre lehet venni, hogy ki az, akiknek a szülei elváltak. Nagyban befolyásolja a viselkedésüket, még ha ők nem is tudnak róla.

     Mr.Oh szavai valahogy annyira… belém nyilalltak, főleg miközben önfeledten játszó gyermekemet néztem. Ők voltak a mindenem. Tulajdonképpen az egyedüli személyek, akikért éltem… csak Ők maradtam számomra, és miattuk nem vagyok teljesen egyedül. Sajnáltam őket, amiért apa nélkül kell felnőniük, és a szívem megszakadt, ha arra gondoltam, milyen rossz lehetett számukra a sok veszekedés. Nem akartam hogy bármi bajuk essen lelkileg, mert nem tehettek semmiről sem.

     Én mindig igyekeztem a legjobbat adni nekik… de a volt férjem nem igazán ügyelt erre. Mindig csak azt tette, ami éppen neki jólesett. Ha ideges volt valami miatt, nem foglalkozott azzal, hogy ők ketten mennyire súlyos rosszaságot csináltak épp… néha a legapróbb dolog miatt is képes volt elverni őket. Velem is ugyanilyen volt… mindig. A házasságunk vége felé ez fokozottan erősödött.

Hét évig tűrtem, aztán véget vetettem az egésznek. Tulajdonképpen én voltam az előidézője annak a rengeteg veszekedésnek és mérhetetlen csapkolódásnak amit ők átéltek a váláskor, ezért hiába jobb most nekünk, mindig is lelkiismeret furdalásom lesz miatta.

     Ahogy visszagondoltam a múltba – ami nagyon fájt, ezért ritka volt, hogy ezen gondolkoztam – összeszorult a torkom.

     - Annyira jó gyerekek – szólaltam meg sírástól fojtott hangon. – Tudja, nem érdemelték meg azt, amit át kellett élniük akkor. Ezért nem is tudom, jól döntöttem-e, mikor elváltam… hogy megérte-e. – Egy pár könnycsepp gyűlt össze a szememben, és pislogásomkor ki is csordultak.

     - Nos… én úgy látom hogy a gyerekek makk egészségesek,  és jól érzik magukat úgy, ahogyan élnek. Nem tudom, milyen volt a férje, de… egy kicsit nagyobb trauma talán jobb, mint a kisebb mértékű, de folyamatos rossz. – mondta kedves hangon Mr.Oh, és tulajdonképpen meg is válaszolta a kétségeimet.

     - Én… azt hiszem igaza van – bólogattam. – Így már tényleg sosem bánhatja őket többé.

     - Bántotta őket? – lepődött meg Mr.Oh, és a gyerekekre néző tekintetében hatalmas sajnálat csillant meg. – Hogy lehet... el sem tudom képzelni, hogy ők tudnának egyáltalán olyat tenni, amiért erre szükség lehet. Meg úgy egyáltalán… a bántalmazás semmire sem megoldás, főleg nem a gyerekeknél.

     - Bárcsak ő is így gondolta volna – mondtam halkan a földet vizslatva, majd még több könny csordult le az arcomon. Párat szipogva zsebkendőért kutattam a táskámban, de nem találtam. Fél percnyi keresgélés után feladtam.

     - Tessék – nyújtott felém egy zsebkendőt Mr.Oh, én pedig ránéztem, és most tudatosult bennem, hogy elbőgtem magam előtte.

     - Ah… köszönöm – vettem el a zsebkendőt, és gyorsan elfordulva megtöröltem a szemem, és kifújtam az orromat. – Elnézést, én… tényleg nem akartam ebbe így belemenni, meg feltartani önt. Főleg nem elsírni magam… nagyon sajnálom.

     - Ugyan már, csak nyugodtan. Én szívesen meghallgatom.

     Egy pillanatra még ránéztem Mr.Ohra, akiből mérhetetlen kedvesség és gyengédség áradt felém. Még egy férfi sem viselkedett velem ilyen módon. Még akkor is, ha ő semmit sem akar tőlem, számomra már ez is nagyon jólesett – és az, hogy még ha csak arra a fél órára is, de elbeszélgethettem vele miután vége volt az órának. Kínosan éreztem magam, de mégis éreztem, hogy a szívemen lévő szikla egy része leesett.

     - Anya miért sírsz? – nézett fel rám kisfiam.

     - Anya nekem már nagyon kell pisilnem, menjünk – érkezett meg hozzám Minzy is.

     - Akkor tényleg menjünk, Mr.Oh-t sem szeretném feltartani – mosolyogtam rá, mire ő enyhén megcsóválta a fejét.

     - Akkor legközelebb kedden találkozunk. Ugye? – mosolygott gyermekeimre, akik lelkesen bólogattak rá.

     - Minden jót, Mr.Oh.

     - Minden jót – intett felénk a tanár úr, mi pedig kisiettünk a zeneiskola kapuján, és láttuk, hogy odakint már majdnem teljesen besötétedett.

     - Anya, képzeld el, az egyik billentyűje a zongorának lenn maradt! – fut oda hozzám kislányom, miközben éppen mosogatok, utána pedig röhögcsélve jön báttyusa.

     - Nem jön fel a billentyűje! Minzy elrontotta!

     - Nem én rontottam el! Én nem csináltam semmit! – védekezett Minzy, és sírásra biggyesztette a száját. – Anya ugye hogy nem én voltam?

     - Na, várjatok, mindjárt megnézem, bár nem értek hozzá – zártam el a csapot, és bementem gyermekeim szobájába.

     - Ez, nézd… lent maradt – nyomkodta a lent lévő billentyűt aprócska ujjával, és a zongora néma maradt.

     - De fel lehet hozni – húzta fel KangJoon a lent ragadt billentyűt, amely visszaállt normál állapotába – csak utána megint lent marad ha megnyomod – nyomta le, és valóban így történt.

Vettem egy nagy levegőt, és frufrumat meglebegtetve fújtam ki, majd el is tűrtem azt. Enyhén szólva voltam tanácstalan a nulla százaléknyi zene és zenei eszközökhöz való hozzáértésemmel.

     - Anya én nem akartam elrontani – pityergett kislányom, majd rögtön magamhoz öleltem.

     - Tudom kicsim, ne aggódj, nem te voltál. Biztosan már hibásan vettük meg. Nem értünk hozzá. Majd… kerítünk egy hangszerészt, vagy valakit, aki megnézi. Jó? – mosolyodtam el, és megsimogattam a hátát. – Nem kell ezért sírni.

     - Megkérdezhetnénk Sehun bácsit! – vetette fel az én fejemben amúgy is felgyúló ötletet fiam.
     - Jó, majd meglátjuk.

    Nem szívesen akartam ilyesmikkel traktálni őt, főleg hogy legutóbb annyi mindennel lezúdítottam.

     - Hahó – nyitottam be a terembe órájuk végén a gyermekeimhez, mire ők annyira el voltak valamivel foglalva hogy szinte észre se vettek engem.

     A folyosón sétálva eszembe jutott a hangszerünk problémája, de úgy látszik az én csemetéim előbb elmondták Mr.Oh-nak, mert ő maga hozta fel.

     - Hallottam, hogy valami probléma van otthon a hangszerrel?

     - Ah, igen… teljesen kétségbeesett Minzy, mikor mesélte nekem hogy az egyik billentyű lent marad, vagy mi. Hát én nem igazán tudtam ezzel mit kezdeni… mondja, ilyenkor kit kell kihívni? A hangoló is meg tudja javítani? Bár az igazat megvallva nem rég hangoltattuk, és az is elég drága volt. Mennyibe kerül egy ilyennek a javítása, ön tud erről valamit mondani?

     - Hát, a hangszerek megjavíttatása nem egy olcsó mulatság, az tény. De ha csak azzal az egy billentyűvel van probléma, akkor ha gondolja, én megnézhetem. Elég sokat foglalkoztam hangszerismerettel – magamnak is egy csomó problémát meg tudtam oldani a saját hangszeremen, amiért egyébként rengeteg pénzt elkértek volna.

     Ez nagyon jól hangzott, mert most nem hiányzott volna még ugyanannyi összeggel való megcsappanás a családi kasszánknak, mint amennyi a hangolás volt. Az én fizetésem, a családi pótlék és az a hangyányi gyerektartás, amit kapok a volt férjemtől, épp hogy elég a megélhetésünkre.

     - Hát… ha nem gond önnek, akkor esetleg… elfogadnám az ajánlatot – mondtam szégyellősen.

     - Sehun bácsi jönni fog hozzánk? – kérdezett közbe KangJoon, aki valószínűleg hallgatózott.

     - Sehun bácsi, meg tudja gyógyítani a zongorámat? – pislogott fel apró lányom a magas tanár úrra, aki elmosolyodott, és leguggolt hozzá.

     - Nem vagyok zongoraorvos, de megpróbálom meggyógyítani neked. Jó? – simogatta meg a fejét, mire kislányom kimutatta apró tejfogas mosolyát számára.

     A következő zongoraóra előtt rettenetesen kitakarítottam a lakást, és készenlétbe helyeztem a hűtőt is mindenféle dologgal – üdítő, kávé, és még süteményt is sütöttem. Annyira furcsa volt belegondolni, hogy Mr.Oh a lakásunkban fog járni, még ha nem is azért, hogy kifejezetten beszélgessünk, vagy bármi, csak a zongoránkat nézi meg. Én mégis úgy tettem, mintha vendéglátásra készülnék.

     - Egyébként, nem is lakunk innét messze. Két buszmegállót kell mennünk, és már otthon is vagyunk – mondtam Mr.Oh-nak, miután leadta a portán a kulcsait.

     - Oh, busszal szoktak járni? Én azt hittem, kocsival. Hát én autóval vagyok, úgyhogy akkor elviszem magukat.

     - Ah, igazán nem szükséges, tényleg nagyon közel van – próbáltam ellenkezni.

     - Én úgyis azzal mennék, szóval kérem, jöjjenek velem. Egyébként is már nagyon sötét van, nem túl biztonságos az utca, hiába a kis táv.

     - Rendben – egyeztem bele végül.

     Furcsa volt, hogy most nem rögtön a buszmegálló felé vettük az irányt, hanem az iskola parkolója felé. Egy nagyobb termetű fekete autóhoz vezetett bennünket Mr.Oh, majd udvariasan kinyitotta számomra az ajtót.

     - Köszönöm – mosolyogtam rá, és beültem a kocsiba. A gyerekek is helyet foglaltak hátul, bár nem volt gyerekülés, erre a kis távra nem volt probléma.

     - Uuuh, de király ez a kocsi! – lelkesedett kisfiam.

     Finom autóillatosító illata szivárgott az orromban. Mr.Oh mellém ült a vezetőülésre, majd beindította a kocsit, mely igen csendes volt. Ahogy elindultunk, automatikusan elindult a CD lejátszóban lévő zene, amely nem más volt, mint Mozart.

     - Oh, ezt ismerem… ez csak nem a varázsfuvola? – néztem Mr.Oh-ra, aki felvonta a szemöldökét és elmosolyodott.

     - Nahát, és tényleg az! Mármint, ezt most nem úgy értem, csak.. manapság jó hallani, ha valaki felismer egy klasszikus zenei számot, de nem zenész.

     - Hát, ez még talán a populárisabbak közé tartozik, ugye? Tudja, én sem vagyok valami nagy komolyzene hallgató. Nem is tudom elmondani, mikor voltam utoljára komolyzenei koncerten… vagyis inkább bármilyen koncerten.

     - Ez az emberek többségére igaz. A komolyzene nem túl populáris manapság…

     - Nem, én egyébként szeretem a komolyzenét. Sajnos időm nincs rá, hogy eljárjak bármilyen koncertre, vagy egyáltalán végighallgassak egy művet. Úgy hiszem az emberek többsége is így van ezzel – néztem ki az ablakon, majd láttam, hogy egyre közelebb érünk az utcánkhoz. – Itt ennél az utcánál jobbra.

     Mr.Oh be is fordult az imént említett úton, és lelassított.

     - Ha gondolja, egyszer eljátszok önnek valamit, a gyerekek órája után. Az a húsz perc igazán ráér, ugye? – fordította felém a tekintetét egy pillanatra, és rám mosolygott, majd ismét az utat nézte.

Nagyon meglepődtem a felajánlásán, és nem is tudtam hirtelen mit mondjak. Nagyon… jólesett, és az egész jól hangzott. Felajánlotta hogy játszik nekem… ez… miféle gesztus? Ugye nincs semmi jelentése, csak… kedves. Ugye?

     - Ah, ez… igazán kedves öntől… itt, itt lakunk, ez a kis sárga ház az. – mutattam oda, mire ő lassan meg is állt a házunk előtt.

Gyerkőceim a motor leállása után rögtön kipattantak a kocsiból és befutottak a kapun. Szerintem csukott szemmel is tudták volna már az utat.

Beinvitáltam a tanár urat is szerény hajlékunkba.

     - Adhatok esetleg valamit? Egy kávét… vagy teát.

     - Egy teát elfogadnék, köszönöm szépen.

     - Sehun bácsi, Sehun bácsi nézze meg a zongorámat, odavezetem! – szaladt oda Minzy hozzá, nekem pedig kissé kínos volt, hogy szegény még le sem ült, de már rögtön nézze meg. A kislányom persze ezt nem tudta, csak már nagyon várta hogy „meggyógyuljon” a zongorája.

     - Jól van, megyek is – kuncogott Mr.Oh, és követte előtte ugrándozó kislányzómat. Én is mentem utánuk.

     - Ez az – nyomkodta a néma billentyűt Minzy.

     - Oh, értem. Hát, bizony ez gyakran előfordul – ült oda Mr.Oh a pianínóhoz, és szintén lenyomta a billentyűt. Ezután mindkét kezét a billentyűkre helyezte, és úgy peregtek végig ujjai az egészen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Bár hallottam már játszani, most mégis ledöbbentett, mennyire profin bánik a zongorával.

     - Úgy tűnik, a többi billentyűnek semmi baja, csak ennek az egynek – nyomkodta meg újból a hibásat. – Megpróbálom megnézni, nekem van egy sejtésem, mi lehet a probléma.

     Ezután Mr.Oh felállt, és valami csoda és egy kis erőfeszítés folytán levette a zongora elejét, úgy, hogy az egész belseje látszódott. A gyerekek teljesen elcsodálkoztak.

     - Aah! Kilátszik a zongorám bele! – kiáltott fel Minzy, mire mindannyian elnevettük magunkat.

     Egy szerszámos ládát is kért tőlem Mr.Oh, amit odavittem neki. Nem tudtam mit csinál a tanár úr, de azt a mindenféle izét, ami a zongora belsejében volt, állítgatta, és közben a rossz billentyűt nyomogatta. Tíz perc sem telt bele, de a billentyű ismét működött.

     - Na, úgy tűnik a zongorád meggyógyult, Minzy – mosolyodott el Mr.Oh, miután visszarakta a zongora fedelét.

     - Jajj de jó! Köszönöm Sehun bácsi, te vagy a legjobb! – ragyogott fel kislányom arca, és félénken átölelte tanárát, aki gyengéden megsimogatta a kétcopfos fejét.

     - Köszönjük Sehun bácsi! – mondta KangJoon.

     - Ah… nem is tudom mivel köszönhetném meg… mennyivel tartozom? – kérdeztem, mire Mr.Oh arcán enyhe megbotránkozás látszott.

     - Hogy micsoda?! Remélem csak viccelt! – nevetett fel, majd felállt a zongoraszékről.

     - Nagyon köszönjük – vakartam zavartam a fejemet. – Hát, akkor legalább engedje meg, hogy egy kis házi süteménnyel kimutassam a hálámat.

     - Azt elfogadom – mosolygott rám.

     A gyerekek hála az égnek annyira örültek hogy jó a zongorájuk, hogy inkább ott lógtak volna előtte, mint kint a nappaliban. Azonban már rájuk szóltam, hogy késő van már, és a zongora aludni megy. Már este nyolc volt. Ilyenkor szoktunk lefekvéshez készülődni, de mivel Mr.Oh nálunk volt, ezért hagytam őket játszani kicsit a szobájukban… őszintén szólva, örültem neki hogy végre van egy pár nyugodt percünk nélkülük.

     - Ez a süti… valami isteni. Talán ön cukrász? – kérdezte Mr.Oh a konyhaasztalunknál ülve.

     - Ah, ez igazán hízelgő, de nem – kuncogtam. – Én egy cégnél dolgozom, jelenleg egy irodarészleg vezetője vagyok. Hát… nem a legizgalmasabb munka, ami azt illeti. De a gyerekeknek sokat szoktam sütni… imádják a sütiket.

     - Hát, értem is hogy miért… tényleg nagyon finom!

     - Sehun bácsi! Sehun bácsi! – szaladt ki kislányom a szobájából, egyik pónijával a kezében. – Nézze, nekem is van egy Mozartom! – nyújtotta oda a tanár úr felé a barna mini lovat.

     - Ah, igen… amióta hallott Mozartról, csakis ezzel az egy pónival hajlandó játszani – néztem én is a játékra.

     - Nahát, tényleg olyan mint Mozart kicsinyített mása! – mondta félig-meddig teli szájjal Mr.Oh, és megvizsgálta a kislovat. – Remek, akkor majd elújságolom Mozartnak is, hogy van egy névrokona.

     - Jó! Mindig felrakom ám a zongorára, amikor gyakorolok. Remélem egyszer az igazi Mozart is hallhatja majd amit zongorázok neki!

     - Ne aggódj, majd hallani fogja – kacsintott rá Mr.Oh, és lenyelte falatját. – De még nincs év vége, szóval addig csak tessék szorgalmasnak lenni!

     - Az leszek! – bólogatott Minzy.

     - Na, menj kicsim, hagyd szegény tanár urat enni – fogtam meg apró vállát.

     - Oké. Jó étvágyat Sehun bácsi! Jó beszélgetést! – mondta, majd elviharzott.

Megcsóváltam a fejemet.

     - És még mindig olyan, mintha Duracell elem lenne benne…

     - Addig jó! – nevetett fel Mr.Oh.

     Akárcsak az órái végén, most is rendkívül kellemesen elbeszélgettem Mr.Oh-hal. Nagyon sokat mesélt arról, hogy a gyerekek milyenek az iskolában, és mikor hogy viselkednek. Nagyon lelkes tudott ez ügyben lenni – talán ezért is volt ilyen jó tanár, mert tényleg érdekelte őt. Én is figyelmesen hallgattam végig, milyen érdekességeket mond.

     - Ah, ne haragudjon, folyton csak én beszélek itt. Ha ilyesmiről van szó, nagyon meg tud eredni a nyelvem – vakarta meg tarkóját zavarában, amit már régóta észrevettem, hogy szokása. – Esetleg nagy pofátlanság volna tőlem, ha én még egy szeletet kérnék ebből a mennyei süteményből? Tényleg nagyon finom…

     - Dehogy is, nagyon örülök hogy így ízlik! Előbb is megkérdezhettem volna hogy kér-e még… olyan figyelmetlen vagyok – álltam fel, és vágtam még egy szeletet.

     - Legalább amíg eszek, nem fecsegek annyit – nevetett. – Inkább most ön meséljen valamit.
    - Hogy én? – pislogtam rá. Mégis mit mondjak én? – Hát én… nekem nincs is mit mesélnem. Van… valami, amire kíváncsi volna? A gyerekekkel kapcsolatban?

     - Nem… azt hiszem magával kapcsolatban gondoltam. – A szívem dobbant egy aprót eme mondat hallatán. - Önt mi érdekli?

     - Hát… - mosolyodtam el – látja, ez egy jó kérdés.

     - Na, biztosan volt valami hobbija, amíg el nem kezdett dolgozni, vagy férjes nem lett.

     - Hát… ami azt illeti, tényleg volt. De az már nagyon régen volt – néztem el.

     - Na, és mi volt az? – mosolygott rám kitartóan Mr.Oh, és ki akarta belőlem húzni.

     - Hát… csak festettem… néha.  – vontam meg a vállamat, és próbáltam elbagatellizálni.

     - Ah, komolyan? – tükröződött meglepődés az arcán. – Ez remek! Máris megtudtam, honnan ered Minzy művészi vénája.

     - De már ezer éve nem festettem… tényleg, tinédzser korom óra nem fogtam ecsetet a kezemben. Azt hiszem már nem is tudnék.

     - Ezt nem lehet elfelejteni. Ugyanúgy, ahogy a zongorázást sem – fejezte be süteményét Mr.Oh. – Kopik a tudás, de az hamar visszajön. Na és, van itt valahol festménye esetleg?

     - Jajj, azt nem mutatnám meg! – szégyenlősködtem. Volt egy kirakva a házban, de nagyon szégyenlős voltam, ha erről volt szó.

     - Ah, kérem, olyan kíváncsi lennék rá! – lelkesedett Mr.Oh.

     Nem tudtam ennek a kérlelésnek nemet mondani, így nagy ímmel-ámmal felálltam a helyemről.

     - Na jó, hát… ott van – mutattam a nappali túlsó sarkában lévő közepes méretű festményre, mely egy szép mezőt ábrázolt, rajta játszadozó gyerekekkel, és dimbes-dombos tájjal. – Nem valami nagy szám. Nem tanultam sehol, csak hobbiként csináltam.

     Mr. Oh elcsodálkozva állt a festmény előtt.

     - És… ön tényleg nem szokott festeni? Ez… ez valami gyönyörű. Gratulálok önnek – nézett rám lelkesen. – Tudja, ha valaki nem használja ki a tehetségét, azt mondják, Isten ajándékát pazarolja el. Én azt mondom, hogy bármikor ha van egy kis szabadideje, de mondjuk tévézéssel töltené… ragadjon ecsetet. Ha minden nap csak egy vonást húz a vásznon… az is több, mintha tényleg nem tenne semmit.

     - Ah, hát nagyon kedves öntől… valahol igaza van, csak tudja… a művészethez is ihlet, és egyfajta nyugodt környezet kell… legalábbis nekem. A történtek után meg főleg nehezen tudnék ennek nekifogni.

     - Elhiszi, hogy könnyebben túllendülne, ha kifejezné magát?

     - Talán.

     Mr. Oh egy pillanatra csendben maradt, majd ismét feje hátulját kezdte vakarni.

     - Ne haragudjon, nekem ehhez nincs közöm. Talán kicsit tolakodó volt tőlem ez az egész. Én csak… ezzel azt akartam mondani, hogy csodásan fest, és ha lesz rá lehetősége, én azt tanácsolom, hogy folytassa.

     - Tudom, tudom hogy értette… És teljesen igaza van.

     Mr.Oh az órára nézett. Már fél tíz is elmúlott.

     - Ó, Jézusom… már ennyi az idő? Micsoda faragatlan vagyok… elnézést hogy ilyen sokáig zavartam. Nem hittem volna, hogy így elrepül az idő…

     - Jaj, ne aggódjon már annyit, nagyon élveztem a beszélgetést önnel, Mr.Oh – mosolyogtam rá nyugtatóan. – Ez a kis süti pedig a minimum azért, amit eddig értünk tett.

     A gyerekek szobájába néztem, akik feltűnően csendesek voltak. Nem is hiába, mivel elaludtak játék közben az ágyukon.

     - Elaludtak – suttogtam Mr.Oh-nak, aki halkan felkuncogott.

     - Lemerült a Duracell.

     A tanár úr fel is vette kabátját és cipőjét, és el is indult a hazafelé. Mosolyogva búcsúztam el tőle, és csuktam be utána a bejárati ajtót.

     Még hogy zavart. Ha tudná, hogy az utóbbi időben ez volt életem egyik legkellemesebb estéje...

Zongoralecke [Sehun] - 1. rész

Ezt a ficit Sehun lentebb látható instagramra felrakott képe ihlette. Nem tudom kik ezek az aranyos kisgyerekek, és hogy Sehun egyáltalán tud-e zongorázni, de a történet megszületett a fejemben. :D

Kim Minjung egy kétgyerekes anyuka, aki elhatározta, hogy rakoncátlan gyermekeit beíratja egy zeneiskolába. A gyerekek hamar megkedvelik a kedves és vicces zongoratanárt, Oh Sehunt. Azonban anya azt nem gondolta, hogy az elkövetkezendő zongoraórákat csaknem ugyanannyira várja majd, mint maguk a gyerekek...

     - És anya, a zongoratanár az bácsi lesz vagy néni? – nézett rám jobb kezem felől apró kislányom, miközben a zeneiskola felé ballagtunk.

     - Nem tudom kicsim biztosan, de én azt hiszem bácsi lesz. Úgy emlékszem, ezt mondták.

     - Uu… én félek a tanár bácsiktól – biggyesztette le alsó ajkát Minzy. – Az oviba is az óvó bácsitól félt mindenki!

     Felkuncogtam.

     - Attól hogy bácsi, még nem kell félni tőle. Biztosan nagyon aranyos lesz, meglátod – simogattam meg feje tetejét.

     - Félős Minzy! Félős Minzy! – szólalt meg hangosan bal oldalam felől kisfiam, húga felé hajolva és mutogatva.

     - Joonie, elég! – szóltam rá.

     Már kezdett a nap lemenni, a késő délutáni órákban vakító fénnyel világította meg az iskola kapuját, amelyen beléptem csemetéimmel oldalamon.

     - Azt mondták, a 23-as termet kell keresnünk… - pásztáztam a szememmel az ajtókat. Nemsokára oda is értünk az említett ajtóhoz, ahonnan már ki is szűrődött az erőteljes, és hallhatóan profi zenész által játszott zongoramuzsika. Határozottan kopogtattam be a termen, de miután gondoltam hogy nem hallja az illető a hangos zene miatt, inkább vettem a bátorságot és magamtól benyitottam.

     A zongoránál egy fiatalember ült, láthatóan belemerülve a játékba, de amint hallotta hogy bejöttünk, levette kezeit a zongora klaviatúrájáról, és tekintetét is felénk fordította, majd felállt a székről.

     Egy pillanat alatt végigmértem őt. Bár korához képest nem volt túl fiatalosan felöltözve - csak egy egyszerű fehér, hosszú ujjú inget viselt, fekete szövetnadrággal – az arca alapján nagyon fiatalnak tűnt, ezért azt gondoltam, hogy biztosan valamelyik felsőbb éves diák lehet. Haja elegánsan ketté volt választva, és enyhén hátrasöpörve.

     - Jó napot – köszöntem neki egy hajolás kíséretében, melyet viszonzott. – Mi órára jöttünk, és a zongoratanárt keressük. Tudja esetleg, hogy merre lehet?

     A fiatalember halványan elmosolyodott.

     - Én volnék az – lépett kicsit közelebb, majd kezet nyújtott. – Oh Sehun vagyok, örvendek.

     - Ah… - pislogtam sűrűen zavaromban, és éreztem, hogy enyhén elönti arcomat a pír. – É… értem, elnézést, én csak… - kezdtem el makogni, de inkább előbb elfogadtam a kézfogást, mint elkezdjek magyarázkodni. – Kim Minjung vagyok – bólintottam enyhén, és a földet kezdtem el pásztázni.

     Mr. Oh felnevetett.

     - Ne aggódjon, nem ön az első aki nem hitte hogy tanár vagyok… hát, ilyen ez, ha az ember most kezdi a pályáját, fiatalon.

     Szemem megakadt egy pillanatra ragyogó mosolyán, mely csak egy másodperc erejéig tűnt fel arcán, majd tekintete átsiklott a mellettem megilletődötten pislogó gyermekeimre.  Barátságosan elmosolyodott, és leguggolt hozzájuk.

     - És… ők lesznek az új zongoristák? – szólalt meg gyermekiebb hangnemben.

     - Igen, mindketten – simogattam meg gyermekeim fejét. – Köszönjetek szépen a tanár bácsinak, és mutatkozzatok be.

     - Az én nevem Oh Sehun – nyújtott kezet feléjük – de szólítsatok engem Sehun bácsinak.

     - Na, gyerünk kicsim – suttogtam kislányomnak a hátát simogatva.

     - Minzy vagyok – nyújtotta oda kis kacsóját, melyet Mr. Oh gyengéden megfogott és megrázott.      Lányom apró keze elveszett Mr. Oh nagy tenyerében.

     - Nagyon szép név, Minzy!

     - A teljes neve Kim Minji, de mindenkinek csak ennyit mond… ezt még meg kell tanulnia – mondtam a tanár úrnak.

     - És a fiatalúr? – fordult kisfiam felé szintén felé nyújtott tenyérrel.

     - Az én nevem Kim KangJoon – rázott kezet a tanár úrral kissé kevésbé félős, de még mindig megilletődött fiam.

     - Rendben, akkor azt hiszem kezdhetjük is, ugye? – állt fel Mr.Oh. – Ön az óra erejéig elmegy valahová, vagy pedig itt marad a gyerekekkel?

     - Nos, nem is tudom… mennyi idő a két tanóra együtt?

     - Egy-másfél óra.
   - Akkor én lehet, hogy inkább elmennék elintézni még egy-két dolgot és visszajövök a gyerekekért. Talán jobb is ha nem zavarok be, a gyerekek is jobban el tudnak lazulni ha nem figyelem őket állandóan – böködtem meg kisfiam arcát. - Hét órára elég, ha visszaérek?

     - Persze, bőven – mosolyodott el.

     - Akkor hát… nagyon köszönöm – mosolyodtam el én is.– Oh, még annyit szeretnék kérdezni, hogy… maradhatna így ez az időpont? A két gyereket akkor nem kellene külön hoznom, hanem egyben letudhatnánk…

     - Hogy ne maradhatna. Így legalább egymás óráján is részt vehetnek.

     - Köszönöm. Akkor majd érkezem.

     Vásárolni mentem, míg a gyerekek az órán voltak. A tanár úr nagyon barátságosnak tűnt, így teljesen nyugodt voltam felőlük. Bár még mindig nagyon furcsa volt belegondolni, hogy a gyerekeim tanára talán még nálam is fiatalabb.

     Talán csak nem lehet annyira fiatal… Pályakezdő. Biztosan most diplomázott… mennyi lehet, talán huszonhárom? Huszonnégy?

     A zöldségek válogatása közben azon kaptam magam, hogy már percek óta ezen a tanáron gondolkozom, és idézem vissza magamban a vele kapcsolatosan szerzett első benyomásomat. Nevető arca fel-felvillant elmémben.

     Na jó, most állok le. Témaváltás az agyamban, és kész! – gondoltam, majd az imént összeszedett zacskónyi paradicsomot határozottan beletettem a bevásárlókosárba, és tovább toltam azt.

     - Anya! – futottak felém gyermekeim Mr.Oh és a zongora mellől, majd átölelték a derekamat, és hozzám bújtak.

     - Anya, eljátszottam egyedül egy dalt! Teljesen! Ugye milyen ügyes vagyok? – mesélte lelkesen kislányom, felfelé nézve rám.

     - Úgy látom, tetszett az óra – simogattam meg a kis fejét mosolyogva, majd Mr.Oh-ra siklott a tekintetem. – Mondja, hogy legalább itt nem olyan rosszcsontok mint otthon – kérdeztem viccelődve.

     - Ne aggódjon, olyanok voltak mint a kisangyalok. – állt fel a tanár úr is a székről, és mosolyogva közelebb jött felénk. Csak ekkor tűnt fel számomra, hogy milyen magas. – Aztán otthon tessék gyakorolni amit mondtam, rendben?

     - Én már el is felejtettem, annyi mindent mondott! – fogta fejét kisfiam ártatlanul, mire kissé kínosan kezdtem érezni magam helyette.

     - Joonie…

     - Akkor nem te fogsz ülni Sehun bácsi lovára, hanem én! – szólt bátyjához Minzy, majd ismét felém fordult, és megmarkolta a kabátom alját. - Anya, anya képzeld Sehun bácsinak van egy lova, és azt mondta hogy aki a legszorgalmasabb lesz, az majd felülhet rá! – mesélte lelkesen, mire az én szemöldököm felszaladt a hirtelen információtól.

     - Tényleg? – néztem kérdően a tanár úrra, mire ő megvonta a vállát.

     - Valamit valamiért, nem igaz? – nevette el magát ismét, és újból feltűnt számomra a meglehetősen szépnek tűnő mosolya.

     - Nahát, akkor lesz miért dolgozni kicsikéim – karoltam át gyermekeimet. – Köszönöm Mr.Oh, akkor legközelebb csütörtökön ismét ekkor jövök velük. Ugyanide kell jönnünk akkor is?

     - Igen, ugyanebbe a terembe.

     - Rendben. Akkor hát… – indultam ki a teremből.

     - Az igazat megvallva én is épp most távozom, mert nincs több diákom a napra – fogta a fekete hosszú kabátját valamint barna táskáját Mr.Oh, és az ajtóhoz jött mellénk, majd lekapcsolta a teremben a villanyt.

     Végig mentünk a folyosón, ahol a gyerekek persze végig futkostak. Biztosan nehéz lehetett nekik végigfigyelni és ülni azt a másfél órát, ismertem őket – de úgy látszott, a tanár úr remekül bírt velük.

     - Annyira aktívak – szólaltam meg Mr. Oh mellett sétálva, és a gyermekeimet nézve. – Nehéz nekik koncentrálni, vagy végigülni valamit. Többek között ezért is írattam be őket zeneiskolába… hogy ezt gyakorolják valahol.

     - Csak tudni kell velük bánni, és kenyérre lehet őket kenni – nézte ő is őket mosolyogva. Látszott az arcán, hogy nagyon szereti a gyerekeket. Ez ritka az ilyen fiatal férfiak körében… és hogy ilyen módon értsen hozzájuk.

     - Azt hiszem… jó helyre jöttünk ez ügyben – szántam egy aprócska bókot a tanár úrnak, mire ő kissé felkuncogott.

     - Ez hízelgő.

     Kiértünk a folyosó végére, ahol megálltunk.

     - Én még leadom a portán a kulcsokat, és egyebek. Nagyon örültem, és akkor csütörtökön várom önöket. További szép estét!

     - Viszont! – bólintottam egyet egy mosoly kíséretében, és gyerekeimet kézen fogva kisétáltam a zeneiskola kapuján.

     Nagyon kedvesnek tűnik.

     Nem sokára haza is értünk, majd rögtön az asztalhoz ültünk és vacsoráztunk. A gyerekeket lefektettem aludni, majd végre én is adtam magamnak egy pár percet, amit csak magamra szántam. Lezuhanyoztam, és fáradtan dőltem be az ágyamba, egy könyv társaságában.

     Nekiálltam olvasni a kedvenc regényemet, de egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy egyszerűen nem tudom felfogni a mondatokat, amelyeket már egyszer elolvastam. Folyton visszaugrottam egy-egy bekezdést, hogy újra értelmezzem, de ahogy végigértem rajta megint csak nem sikerült teljesen felfognom. Máson járt az agyam… olyanon, amin nem akartam, de már előre sejtettem hogy fog; és próbáltam nem foglalkozni vele.

     A ma frissen megismert Mr. Oh személye járkált a gondolataim között. Újból lejátszódott egy-egy pillanat lelki szemeim előtt első találkozásunkból, ahogyan zongorázott, ahogyan mosolygott a gyerekeimre barátságosan… ahogyan nevetett. Valamiért nagyon megfogott a személye engem, és mivel ismertem magam, tudtam, hogy ez mit jelent nálam.

     Teljesen hülyének éreztem magam… főleg úgy, hogy fél év sem telt el a válásom óta. Furcsa volt ez az egész, mert azóta egyáltalán nem foglalkoztam férfiakkal, és nem is volt olyan, aki bármi ilyet váltott volna ki belőlem.

     Eleve elhatároztam a férjemtől való elválás után, hogy jó ideig nem lesz senkim. Inkább a karrieremre és a gyerekekre koncentrálok. Nem is lenne időm egyáltalán randizni, vagy bármi, és nem is akarok. Főleg nem a… gyerekeim tanárával.

     Mit gondolok én?! Ez a gyerekeim tanára! Ráadásul valószínűleg fiatalabb nálam. Egyáltalán honnan tudjam, hogy nem házas-e, vagy bármi? …Egyáltalán miért gondolkozok ezen, ha nem akarok semmit? Miért is akarnék ha még csak egyszer találkoztam vele, és - még egyszer elismétlem – A GYEREKEIM TANÁRA?

     A könyvet összecsaptam, és a szekrényemre raktam, mert tudtam hogy az olvasás halott ötlet lesz az este további folyamán. Így inkább le is kapcsoltam a kisvillanyomat, és a takarót magamra húzva kényelmesen elhelyezkedtem az ágyban.

Az elmémet megpróbáltam kitisztítani, és nem gondolni semmire.

     Ez csak egy hülye gondolat, ami most megjelent a fejemben, és kész. Nem változik semmi, el fog múlni.

                                                                                                                                                                   

     Sajnos az ekkori elhatározásom – várhatóan – nem úgy alakult. Másnap ugyanúgy az eszembe jutott, egészen addig, míg a gyerekeket el nem vittem az iskolába, és be nem mentem a munkahelyemre, ahol némileg jobban lefoglaltam az agyamat, és nem volt időm gondolkozni.

Egy hülyének éreztem magam, és nem akartam ezt. Nem vágytam bármi ilyesmire, de egyszerűen a gondolataimnak nem tudtam parancsolni, így hát végül kénytelen voltam elfogadni magamban a tényt, hogy a gondolata ott kering a fejemben.

     Majd szépen elmúlik, és kész. Csak valamiért túl erős volt számomra az első benyomása.

     Azonban ebben is tévedtem, mert ahogy közeledett a csütörtöki nap ahhoz a ponthoz ahol újból találkozom vele, észrevettem, hogy izgatottá válok.

     Hát ez már tényleg egy vicc, Minjung… - kuncogtam fel magamban, mikor a zeneiskola épülete felé lépdelve a gyomrom enyhén görcsbe rándult. – Ez csak egy tanár! Egy tanár, aki… szimpatikus, és semmi több!

     Nemsokára már a huszonhármas terem előtt álldogáltunk, ahonnan ezúttal nem jött zongoraszó. Halkan bekopogtam, azonban már benyitnom sem kellett, mert egy fiatal kislány éppen kifelé tartott onnan, kottákkal a kezében.

     - Oh, jó napot – hajolt meg enyhén egy pillanatra, majd tovább is állt.

     További izgatottsággal magamban léptem be a küszöbön, és a zongora felé pillantottam, ahol Mr.Oh ült, és éppen a kottáit rendezgette. Ez alkalommal is ugyanabban az öltözékben volt, mint a múltkor: fehér, hosszú ujjú ing, és egy sötét nadrág.

     - Öhm, Jó napot, Mr.Oh – köszöntem mosolyogva, majd követtek engem gyermekeim is.

   - Oh, jó napot, szervusztok – nézett felénk, majd felállt a zongoraszékről, barátságos arckifejezéssel gyermekeimre nézett. – Na, ki gyakorolt?

     - Én! – szólalt meg egyszerre mindkét gyermekem.

     Mr.Oh erre felnevetett, mire a szívem talán mintha dobbant is volna egyet. Elég legyen! – szóltam magamra.

     - Remek, Mozart már nagyon várja hogy valaki ráüljön! Úgyhogy akkor nézzük is meg, a gyakorlás eredményét, mit szóltok?

     - Igen! Én kezdek – futott oda a zongorához kisfiam, mire Minzy rögtön követte őt, miszerint ő szeretne az első lenni. Én még mindig a ló nevén voltam leakadva.

     - Mozart? – pislogtam értetlenül.

     - Ez a lovam neve. Talán kicsit bénán hangzik, de… a kedvenc zeneszerzőmről neveztem el  – vakarta zavartan nevetve a tarkóját Mr.Oh.

     - Nem, épp ellenkezőleg, szerintem nagyon ötletes – nyugtattam meg. – Mr.Oh… lehetne egy kissé, hát, talán kínos kérésem?

     - Persze, mi lenne az?

     - Tudja, nekem most el kellene mennem valahová, de nem biztos hogy hétig végzek. Alap esetben ilyenkor ha otthon vannak a gyerekek, a szomszéd vigyáz rájuk, de most értük sem fogok tudni jönni hogy csak hazavigyem őket… Nem lehetne, hogy esetleg csak egy fél órával tovább maradjanak? Csak így tudnám megoldani… tudja, mondtam nekik hogy ma lehet hogy akkor nem fognak tudni jönni órára, de teljesen kétségbeestek, mert már nagyon várták. Nem kérném ingyen…

     - Jaj, ne hülyéskedjen. Persze hogy maradhatnak a tücskök, jól elleszünk. – mosolygott rám.

     - Tényleg? – ragyogott fel tekintetem. - Oh… ez nagyon… remek. Köszönöm szépen, akkor… én nagyon sietni fogok, ígérem.

     A zeneiskolából kisietve nem olyan érzelmekkel jöttem ki, mint amilyenekkel terveztem, hogy jönni fogok.

     Miért ilyen kedves? Miért ilyen segítőkész? Miért? Ah… - csóváltam meg a fejemet, majd sietősre vettem a tempómat, hogy odaérjek a megbeszélésre.

     A gyerekek továbbra is nagy lelkesedéssel voltak a zongoraórák iránt. Ahhoz képest, hogy a legtöbb gyerek nem szokta szeretni, ők kifejezetten várták minden hétfőn és csütörtökön. Azt hiszem, ez mind Mr.Ohnak volt köszönhető. Valamit tudhatott, az biztos… főleg, hogy az én kis hiperaktív lurkóim így megszerették.

     Az én érzéseim, amiket magam sem értettem mik voltak, nem múltak el – sőt. Talán már én is ugyanúgy vártam a zongoraórákat, mint maguk a gyerekek, és ez megrémisztett. Én is egyre közvetlenebb kapcsolatba kezdtem kerülni Mr.Oh-hal. Általában útban kifelé az iskolából mindig szóba elegyedtünk valamivel kapcsolatosan, és csaknem plusz fél órát mindig beszélgettünk a porta előtt. Ezek nem valami bennfentes, személyes dolgok voltak – csak az élet dolgai, a gyerekek, vagy az iskola. Róla nem tudtam meg túl sokat, és nem is akartam kérdezni bármit is, mert azt gondoltam: miért tenném? Nincs közöm hozzá, és ő sem érdeklődik felőlem – akkor nekem miért kéne?

     Pedig kíváncsi lettem volna mindenre. Kíváncsi lettem volna… Rá. Meg akartam volna ismerni, de be kellett érnem azzal, amiket az én kis gyerekeim elkotyogtak vacsora közben nekem.

     - Jajj, annyira várom már hogy láthassam Mozartot! – áradozott mellettem a széken kis hercegnőm. – El fogok neki is játszani egy dalt, amit Sehun bácsi tanított! Már nagyon sokat tudok, igaz anya?

     - Igen kicsim, nagyon ügyes vagy, és szorgalmas. De ne csak Mozart miatt csináld!

     - Nem, nem csak azért – rázta meg két coffikáját Minzy. – Én szeretek zongorázni, mert Sehun bácsi nagyon aranyos és vicces!

     - És te hogy gondolod, KangJoon?

     - Igen, én is szeretem Sehun bácsit. Csak kár, hogy ma megint jött az a néni az óra közben – húzta el a száját fiam a tányérján lévő étel piszkálása közben, mire én érdeklődve néztem rá.

     - Néni?

     - Sehun bácsinak mostanában van egy néni aki mindig jön. Olyankor Sehun bácsi nem olyan kedves mint szokott… - magyarázta kislányom.

     - Veletek nem olyan kedves, mint szokott? – Ez egyre érdekesebben hangzott, és csalódás-szikra kezdett el bennem felgyúlni. Milyen nő? És attól miért lenne kevésbé kedves az én gyerekeimmel?

- Nem, velünk mindig kedves! Csak amikor a néni jön akkor inkább rosszkedvű lesz… és a nénivel nem kedves.

     Na jó, ez érdekessé kezd válni. Minek jön egyáltalán egy nő az órára? És vele beszélget, az én gyerekeim óráján? Netán veszekedik vele?

     - De anyával mindig olyan kedves – szólalt meg kisfiam, hallhatóan nekem célzottan, és mindketten felkuncogtak.

     - Inkább egyetek, ne a szátok járjon! – szóltam rájuk, majd kissé zavart gondolatokkal folytattam a vacsorát.