Kim Minjung egy kétgyerekes anyuka, aki elhatározta, hogy rakoncátlan gyermekeit beíratja egy zeneiskolába. A gyerekek hamar megkedvelik a kedves és vicces zongoratanárt, Oh Sehunt. Azonban anya azt nem gondolta, hogy az elkövetkezendő zongoraórákat csaknem ugyanannyira várja majd, mint maguk a gyerekek...
- És anya, a zongoratanár az bácsi lesz vagy néni? – nézett rám
jobb kezem felől apró kislányom, miközben a zeneiskola felé ballagtunk.
- Nem tudom kicsim biztosan, de én azt hiszem bácsi lesz. Úgy
emlékszem, ezt mondták.
- Uu… én félek a tanár bácsiktól – biggyesztette le alsó
ajkát Minzy. – Az oviba is az óvó bácsitól félt mindenki!
Felkuncogtam.
- Attól hogy bácsi, még nem kell félni tőle. Biztosan nagyon
aranyos lesz, meglátod – simogattam meg feje tetejét.
- Félős Minzy! Félős Minzy! – szólalt meg hangosan bal
oldalam felől kisfiam, húga felé hajolva és mutogatva.
- Joonie, elég! – szóltam rá.
Már kezdett a nap lemenni, a késő délutáni órákban vakító
fénnyel világította meg az iskola kapuját, amelyen beléptem csemetéimmel
oldalamon.
- Azt mondták, a 23-as termet kell keresnünk… - pásztáztam a
szememmel az ajtókat. Nemsokára oda is értünk az említett ajtóhoz, ahonnan már
ki is szűrődött az erőteljes, és hallhatóan profi zenész által játszott
zongoramuzsika. Határozottan kopogtattam be a termen, de miután gondoltam hogy
nem hallja az illető a hangos zene miatt, inkább vettem a bátorságot és
magamtól benyitottam.
A zongoránál egy fiatalember ült, láthatóan belemerülve a
játékba, de amint hallotta hogy bejöttünk, levette kezeit a zongora
klaviatúrájáról, és tekintetét is felénk fordította, majd felállt a székről.
Egy pillanat alatt végigmértem őt. Bár korához képest nem
volt túl fiatalosan felöltözve - csak egy egyszerű fehér, hosszú ujjú inget
viselt, fekete szövetnadrággal – az arca alapján nagyon fiatalnak tűnt, ezért azt
gondoltam, hogy biztosan valamelyik felsőbb éves diák lehet. Haja elegánsan
ketté volt választva, és enyhén hátrasöpörve.
- Jó napot – köszöntem neki egy hajolás kíséretében, melyet
viszonzott. – Mi órára jöttünk, és a zongoratanárt keressük. Tudja esetleg,
hogy merre lehet?
A fiatalember halványan elmosolyodott.
- Én volnék az – lépett kicsit közelebb, majd kezet nyújtott.
– Oh Sehun vagyok, örvendek.
- Ah… - pislogtam sűrűen zavaromban, és éreztem, hogy enyhén
elönti arcomat a pír. – É… értem, elnézést, én csak… - kezdtem el makogni, de
inkább előbb elfogadtam a kézfogást, mint elkezdjek magyarázkodni. – Kim Minjung
vagyok – bólintottam enyhén, és a földet kezdtem el pásztázni.
Mr. Oh felnevetett.
- Ne aggódjon, nem ön az első aki nem hitte hogy tanár
vagyok… hát, ilyen ez, ha az ember most kezdi a pályáját, fiatalon.
Szemem megakadt egy
pillanatra ragyogó mosolyán, mely csak egy másodperc erejéig tűnt fel arcán,
majd tekintete átsiklott a mellettem megilletődötten pislogó gyermekeimre. Barátságosan elmosolyodott, és leguggolt
hozzájuk.
- És… ők lesznek az új zongoristák? – szólalt meg gyermekiebb
hangnemben.
- Igen, mindketten – simogattam meg gyermekeim fejét. –
Köszönjetek szépen a tanár bácsinak, és mutatkozzatok be.
- Az én nevem Oh Sehun – nyújtott kezet feléjük – de szólítsatok
engem Sehun bácsinak.
- Na, gyerünk kicsim – suttogtam kislányomnak a hátát
simogatva.
- Minzy vagyok – nyújtotta oda kis kacsóját, melyet Mr. Oh
gyengéden megfogott és megrázott. Lányom apró keze elveszett Mr. Oh nagy
tenyerében.
- Nagyon szép név, Minzy!
- A teljes neve Kim Minji, de mindenkinek csak ennyit mond…
ezt még meg kell tanulnia – mondtam a tanár úrnak.
- És a fiatalúr? – fordult kisfiam felé szintén felé
nyújtott tenyérrel.
- Az én nevem Kim KangJoon – rázott kezet a tanár úrral
kissé kevésbé félős, de még mindig megilletődött fiam.
- Rendben, akkor azt hiszem kezdhetjük is, ugye? – állt fel
Mr.Oh. – Ön az óra erejéig elmegy valahová, vagy pedig itt marad a gyerekekkel?
- Nos, nem is tudom… mennyi idő a két tanóra együtt?
- Egy-másfél óra.
- Akkor én lehet, hogy inkább elmennék elintézni még egy-két dolgot és visszajövök a gyerekekért. Talán jobb is ha nem zavarok be, a gyerekek is jobban el tudnak lazulni ha nem figyelem őket állandóan – böködtem meg kisfiam arcát. - Hét órára elég, ha visszaérek?
- Akkor én lehet, hogy inkább elmennék elintézni még egy-két dolgot és visszajövök a gyerekekért. Talán jobb is ha nem zavarok be, a gyerekek is jobban el tudnak lazulni ha nem figyelem őket állandóan – böködtem meg kisfiam arcát. - Hét órára elég, ha visszaérek?
- Persze, bőven – mosolyodott el.
- Akkor hát… nagyon köszönöm – mosolyodtam el én is.– Oh,
még annyit szeretnék kérdezni, hogy… maradhatna így ez az időpont? A két
gyereket akkor nem kellene külön hoznom, hanem egyben letudhatnánk…
- Hogy ne maradhatna. Így legalább egymás óráján is részt
vehetnek.
- Köszönöm. Akkor majd érkezem.
Vásárolni mentem, míg a gyerekek az órán voltak. A tanár úr
nagyon barátságosnak tűnt, így teljesen nyugodt voltam felőlük. Bár még mindig
nagyon furcsa volt belegondolni, hogy a gyerekeim tanára talán még nálam is
fiatalabb.
Talán csak nem lehet
annyira fiatal… Pályakezdő. Biztosan most diplomázott… mennyi lehet, talán
huszonhárom? Huszonnégy?
A zöldségek válogatása közben azon kaptam magam, hogy már
percek óta ezen a tanáron gondolkozom, és idézem vissza magamban a vele
kapcsolatosan szerzett első benyomásomat. Nevető arca fel-felvillant elmémben.
Na jó, most állok le.
Témaváltás az agyamban, és kész! – gondoltam, majd az imént összeszedett
zacskónyi paradicsomot határozottan beletettem a bevásárlókosárba, és tovább
toltam azt.
- Anya! – futottak felém gyermekeim Mr.Oh és a zongora mellől,
majd átölelték a derekamat, és hozzám bújtak.
- Anya, eljátszottam egyedül egy dalt! Teljesen! Ugye milyen
ügyes vagyok? – mesélte lelkesen kislányom, felfelé nézve rám.
- Úgy látom, tetszett az óra – simogattam meg a kis fejét
mosolyogva, majd Mr.Oh-ra siklott a tekintetem. – Mondja, hogy legalább itt nem
olyan rosszcsontok mint otthon – kérdeztem viccelődve.
- Ne aggódjon, olyanok voltak mint a kisangyalok. – állt fel
a tanár úr is a székről, és mosolyogva közelebb jött felénk. Csak ekkor tűnt
fel számomra, hogy milyen magas. – Aztán otthon tessék gyakorolni amit mondtam,
rendben?
- Én már el is felejtettem, annyi mindent mondott! – fogta fejét
kisfiam ártatlanul, mire kissé kínosan kezdtem érezni magam helyette.
- Joonie…
- Akkor nem te fogsz ülni Sehun bácsi lovára, hanem én! –
szólt bátyjához Minzy, majd ismét felém fordult, és megmarkolta a kabátom
alját. - Anya, anya képzeld Sehun bácsinak van egy lova, és azt mondta hogy aki
a legszorgalmasabb lesz, az majd felülhet rá! – mesélte lelkesen, mire az én
szemöldököm felszaladt a hirtelen információtól.
- Tényleg? – néztem kérdően a tanár úrra, mire ő megvonta a
vállát.
- Valamit valamiért, nem igaz? – nevette el magát ismét, és
újból feltűnt számomra a meglehetősen szépnek tűnő mosolya.
- Nahát, akkor lesz miért dolgozni kicsikéim – karoltam át
gyermekeimet. – Köszönöm Mr.Oh, akkor legközelebb csütörtökön ismét ekkor jövök
velük. Ugyanide kell jönnünk akkor is?
- Igen, ugyanebbe a terembe.
- Rendben. Akkor hát… – indultam ki a teremből.
- Az igazat megvallva én is épp most távozom, mert nincs
több diákom a napra – fogta a fekete hosszú kabátját valamint barna táskáját Mr.Oh,
és az ajtóhoz jött mellénk, majd lekapcsolta a teremben a villanyt.
Végig mentünk a folyosón, ahol a gyerekek persze végig
futkostak. Biztosan nehéz lehetett nekik végigfigyelni és ülni azt a másfél órát,
ismertem őket – de úgy látszott, a tanár úr remekül bírt velük.
- Annyira aktívak – szólaltam meg Mr. Oh mellett sétálva, és
a gyermekeimet nézve. – Nehéz nekik koncentrálni, vagy végigülni valamit.
Többek között ezért is írattam be őket zeneiskolába… hogy ezt gyakorolják
valahol.
- Csak tudni kell velük bánni, és kenyérre lehet őket kenni –
nézte ő is őket mosolyogva. Látszott az arcán, hogy nagyon szereti a
gyerekeket. Ez ritka az ilyen fiatal férfiak körében… és hogy ilyen módon
értsen hozzájuk.
- Azt hiszem… jó helyre jöttünk ez
ügyben – szántam egy aprócska bókot a tanár úrnak, mire ő kissé felkuncogott.
- Ez hízelgő.
Kiértünk a folyosó végére, ahol
megálltunk.
- Én még leadom a portán a
kulcsokat, és egyebek. Nagyon örültem, és akkor csütörtökön várom önöket.
További szép estét!
- Viszont! – bólintottam egyet egy
mosoly kíséretében, és gyerekeimet kézen fogva kisétáltam a zeneiskola kapuján.
Nagyon kedvesnek tűnik.
Nem sokára haza is értünk, majd
rögtön az asztalhoz ültünk és vacsoráztunk. A gyerekeket lefektettem aludni,
majd végre én is adtam magamnak egy pár percet, amit csak magamra szántam. Lezuhanyoztam,
és fáradtan dőltem be az ágyamba, egy könyv társaságában.
Nekiálltam olvasni a kedvenc regényemet,
de egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy egyszerűen nem tudom felfogni a
mondatokat, amelyeket már egyszer elolvastam. Folyton visszaugrottam egy-egy
bekezdést, hogy újra értelmezzem, de ahogy végigértem rajta megint csak nem
sikerült teljesen felfognom. Máson járt az agyam… olyanon, amin nem akartam, de
már előre sejtettem hogy fog; és próbáltam nem foglalkozni vele.
A ma frissen megismert Mr. Oh személye
járkált a gondolataim között. Újból lejátszódott egy-egy pillanat lelki szemeim
előtt első találkozásunkból, ahogyan zongorázott, ahogyan mosolygott a
gyerekeimre barátságosan… ahogyan nevetett. Valamiért nagyon megfogott a
személye engem, és mivel ismertem magam, tudtam, hogy ez mit jelent nálam.
Teljesen hülyének éreztem magam…
főleg úgy, hogy fél év sem telt el a válásom óta. Furcsa volt ez az egész, mert
azóta egyáltalán nem foglalkoztam férfiakkal, és nem is volt olyan, aki bármi
ilyet váltott volna ki belőlem.
Eleve elhatároztam a férjemtől
való elválás után, hogy jó ideig nem lesz senkim. Inkább a karrieremre és a
gyerekekre koncentrálok. Nem is lenne időm egyáltalán randizni, vagy bármi, és
nem is akarok. Főleg nem a… gyerekeim tanárával.
Mit gondolok én?! Ez a gyerekeim tanára! Ráadásul valószínűleg fiatalabb
nálam. Egyáltalán honnan tudjam, hogy nem házas-e, vagy bármi? …Egyáltalán
miért gondolkozok ezen, ha nem akarok semmit? Miért is akarnék ha még csak
egyszer találkoztam vele, és - még egyszer elismétlem – A GYEREKEIM TANÁRA?
A könyvet összecsaptam, és a
szekrényemre raktam, mert tudtam hogy az olvasás halott ötlet lesz az este
további folyamán. Így inkább le is kapcsoltam a kisvillanyomat, és a takarót
magamra húzva kényelmesen elhelyezkedtem az ágyban.
Az elmémet megpróbáltam
kitisztítani, és nem gondolni semmire.
Ez csak egy hülye gondolat, ami most megjelent a fejemben, és kész. Nem
változik semmi, el fog múlni.
Sajnos az ekkori elhatározásom –
várhatóan – nem úgy alakult. Másnap ugyanúgy az eszembe jutott, egészen addig,
míg a gyerekeket el nem vittem az iskolába, és be nem mentem a munkahelyemre,
ahol némileg jobban lefoglaltam az agyamat, és nem volt időm gondolkozni.
Egy hülyének éreztem magam, és nem
akartam ezt. Nem vágytam bármi ilyesmire, de egyszerűen a gondolataimnak nem
tudtam parancsolni, így hát végül kénytelen voltam elfogadni magamban a tényt,
hogy a gondolata ott kering a fejemben.
Majd szépen elmúlik, és kész. Csak valamiért túl erős volt számomra az
első benyomása.
Azonban ebben is tévedtem, mert
ahogy közeledett a csütörtöki nap ahhoz a ponthoz ahol újból találkozom vele,
észrevettem, hogy izgatottá válok.
Hát ez már tényleg egy vicc, Minjung… - kuncogtam fel magamban, mikor
a zeneiskola épülete felé lépdelve a gyomrom enyhén görcsbe rándult. – Ez csak egy tanár! Egy tanár, aki…
szimpatikus, és semmi több!
Nemsokára már a huszonhármas terem
előtt álldogáltunk, ahonnan ezúttal nem jött zongoraszó. Halkan bekopogtam,
azonban már benyitnom sem kellett, mert egy fiatal kislány éppen kifelé tartott
onnan, kottákkal a kezében.
- Oh, jó napot – hajolt meg enyhén
egy pillanatra, majd tovább is állt.
További izgatottsággal magamban léptem
be a küszöbön, és a zongora felé pillantottam, ahol Mr.Oh ült, és éppen a
kottáit rendezgette. Ez alkalommal is ugyanabban az öltözékben volt, mint a
múltkor: fehér, hosszú ujjú ing, és egy sötét nadrág.
- Öhm, Jó napot, Mr.Oh – köszöntem
mosolyogva, majd követtek engem gyermekeim is.
- Oh, jó napot, szervusztok – nézett
felénk, majd felállt a zongoraszékről, barátságos arckifejezéssel gyermekeimre
nézett. – Na, ki gyakorolt?
- Én! – szólalt meg egyszerre
mindkét gyermekem.
Mr.Oh erre felnevetett, mire a
szívem talán mintha dobbant is volna egyet. Elég
legyen! – szóltam magamra.
- Remek, Mozart már nagyon várja
hogy valaki ráüljön! Úgyhogy akkor nézzük is meg, a gyakorlás eredményét, mit
szóltok?
- Igen! Én kezdek – futott oda a
zongorához kisfiam, mire Minzy rögtön követte őt, miszerint ő szeretne az első
lenni. Én még mindig a ló nevén voltam leakadva.
- Mozart? – pislogtam értetlenül.
- Ez a lovam neve. Talán kicsit bénán
hangzik, de… a kedvenc zeneszerzőmről neveztem el – vakarta zavartan nevetve a tarkóját Mr.Oh.
- Nem, épp ellenkezőleg, szerintem
nagyon ötletes – nyugtattam meg. – Mr.Oh… lehetne egy kissé, hát, talán kínos
kérésem?
- Persze, mi lenne az?
- Tudja, nekem most el kellene
mennem valahová, de nem biztos hogy hétig végzek. Alap esetben ilyenkor ha
otthon vannak a gyerekek, a szomszéd vigyáz rájuk, de most értük sem fogok
tudni jönni hogy csak hazavigyem őket… Nem lehetne, hogy esetleg csak egy fél
órával tovább maradjanak? Csak így tudnám megoldani… tudja, mondtam nekik hogy
ma lehet hogy akkor nem fognak tudni jönni órára, de teljesen kétségbeestek,
mert már nagyon várták. Nem kérném ingyen…
- Jaj, ne hülyéskedjen. Persze
hogy maradhatnak a tücskök, jól elleszünk. – mosolygott rám.
- Tényleg? – ragyogott fel
tekintetem. - Oh… ez nagyon… remek. Köszönöm szépen, akkor… én nagyon sietni
fogok, ígérem.
A zeneiskolából kisietve nem
olyan érzelmekkel jöttem ki, mint amilyenekkel terveztem, hogy jönni fogok.
Miért ilyen kedves? Miért ilyen segítőkész? Miért? Ah… - csóváltam
meg a fejemet, majd sietősre vettem a tempómat, hogy odaérjek a megbeszélésre.
A gyerekek továbbra is nagy
lelkesedéssel voltak a zongoraórák iránt. Ahhoz képest, hogy a legtöbb gyerek
nem szokta szeretni, ők kifejezetten várták minden hétfőn és csütörtökön. Azt
hiszem, ez mind Mr.Ohnak volt köszönhető. Valamit tudhatott, az biztos… főleg,
hogy az én kis hiperaktív lurkóim így megszerették.
Az én érzéseim, amiket magam sem
értettem mik voltak, nem múltak el – sőt. Talán már én is ugyanúgy vártam a
zongoraórákat, mint maguk a gyerekek, és ez megrémisztett. Én is egyre
közvetlenebb kapcsolatba kezdtem kerülni Mr.Oh-hal. Általában útban kifelé az
iskolából mindig szóba elegyedtünk valamivel kapcsolatosan, és csaknem plusz
fél órát mindig beszélgettünk a porta előtt. Ezek nem valami bennfentes,
személyes dolgok voltak – csak az élet dolgai, a gyerekek, vagy az iskola. Róla
nem tudtam meg túl sokat, és nem is akartam kérdezni bármit is, mert azt
gondoltam: miért tenném? Nincs közöm
hozzá, és ő sem érdeklődik felőlem – akkor nekem miért kéne?
Pedig kíváncsi lettem volna
mindenre. Kíváncsi lettem volna… Rá. Meg akartam volna ismerni, de be kellett
érnem azzal, amiket az én kis gyerekeim elkotyogtak vacsora közben nekem.
- Jajj, annyira várom már hogy
láthassam Mozartot! – áradozott mellettem a széken kis hercegnőm. – El fogok
neki is játszani egy dalt, amit Sehun bácsi tanított! Már nagyon sokat tudok,
igaz anya?
- Igen kicsim, nagyon ügyes vagy,
és szorgalmas. De ne csak Mozart miatt csináld!
- Nem, nem csak azért – rázta meg
két coffikáját Minzy. – Én szeretek zongorázni, mert Sehun bácsi nagyon aranyos
és vicces!
- És te hogy gondolod, KangJoon?
- Igen, én is szeretem Sehun
bácsit. Csak kár, hogy ma megint jött az a néni az óra közben – húzta el a
száját fiam a tányérján lévő étel piszkálása közben, mire én érdeklődve néztem
rá.
- Néni?
- Sehun bácsinak mostanában van
egy néni aki mindig jön. Olyankor Sehun bácsi nem olyan kedves mint szokott… -
magyarázta kislányom.
- Veletek nem olyan kedves, mint
szokott? – Ez egyre érdekesebben hangzott, és csalódás-szikra kezdett el bennem
felgyúlni. Milyen nő? És attól miért
lenne kevésbé kedves az én gyerekeimmel?
- Nem, velünk mindig kedves! Csak
amikor a néni jön akkor inkább rosszkedvű lesz… és a nénivel nem kedves.
Na jó, ez érdekessé kezd válni. Minek jön egyáltalán egy nő az órára? És
vele beszélget, az én gyerekeim óráján? Netán veszekedik vele?
- De anyával mindig olyan kedves –
szólalt meg kisfiam, hallhatóan nekem célzottan, és mindketten felkuncogtak.
- Inkább egyetek, ne a szátok
járjon! – szóltam rájuk, majd kissé zavart gondolatokkal folytattam a vacsorát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése